2024. április 26., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

Történetek a fiók mélyéről

Az Újságmúzeum Facebook-oldal történelmünk elfeledett alakjait is bemutatja

Már nem emlékszem rá pontosan, hogy a Facebookot görgetve mikor bukkantam rá az Újságmúzeum nevű oldalra. Annyi biztos, hogy már első olvasásra magammal ragadott, hiszen annyi érdekes dolgot tudhattam meg a legnagyobb magyar művészekről, feltalálókról, sportolókról, történelmi személyiségekről, amelyeket eddig sehol máshol nem olvastam. A 2017 óta működő Újságmúzeum mindennap új bejegyzésekkel várja az olvasókat. A régmúltból szemezget, és olyan történeteket, élettörténeteket elevenít fel, amelyek a feledés homályába merültek. Az Újságmúzeum létrehozója és szerkesztője, Sal Endre nyilatkozott lapunknak.

Milyen indíttatásból hozta létre az Újságmúzeum Facebook-oldalt? Mikor jött létre az oldal?

– Világéletemben nosztalgikus alkat voltam. Azt szoktam mondani, a legjobban a századelő Budapestjén érezném magamat, ahol az egyik kávéházi asztalnál Karinthy és Kosztolányi tréfálkozik, a másiknál Ady Endre írja éppen a legújabb csodálatos versét, a harmadiknál pedig Molnár Ferenc a Pál utcai fiúk legújabb fejezetét veti papírra.

Nosztalgikus alkat vagyok, ám újságíróként sokáig nem adatott meg, hogy ennek a szenvedélyemnek hódoljak. Voltam főszerkesztő napilapnál, hetilapnál, havilapnál, írtam sportot, bulvárt, divatot, aztán úgy alakult, hogy 2017 március 24-én este, miután letettem aludni az akkor kétéves középső gyerekemet, Martint (három fiam van), felmentem a Facebookra, és megcsináltam az Újságmúzeum oldalt. Ez az én igazi álommunkám. Én vagyok a gyakornok, az újságíró, a szerkesztő, a főszerkesztő, minden. A magam kis birodalma, ahová valóban egyre többen jönnek. És, hogy miért Újságmúzeum a neve? Tudni kell, nekem számtalan régi újságom van, nagy álmom ugyanis, hogy egyszer legyen egy saját múzeuma az újságírásnak. A magyar újságírás ugyanis hallatlanul gazdag, irodalmi gyökerű, és hát lássuk be, a napilapok pont úgy járnak, mint a tiszavirág, egy napig „élnek”. Reggel megvesszük, elolvassuk, és estére sajnos a legtöbb a kukában landol. Én meg is alakítottam a magam Újságmúzeumát, több kiállításom is volt már, s az oldalon is kezdetben többször is írtam a régi újságokról. Aztán egyre többet a régi újságokban szereplő történetekről.

Hogyan sikerült ilyen sok követőt szereznie?

– Hamar kiderült, az emberek fogékonyak a nosztalgiára, talán manapság egy kicsit jobban is, mint korábban. Azt is hamar sikerült megmutatni, hogy a Facebook több annál, mint hogy feltesszük a nyaralós képeket, a kiskutyánkat meg a hétvégén készített sütiket. Az emberek keresik a tartalmat, az igényes olvasnivalót. Ez összefüggésben lehet azzal is, hogy a legfiatalabb korosztály más platformokra költözött (mint például Instagram), vele párhuzamosan az idősebb korosztályok pedig rátaláltak a Facebookra. Nekik pedig elemi igényük az olvasás. Ez is lehet egy titok, a másik pedig, hogy a minden reggel hét órakor megjelenő cikkek alaposak és sok kutatómunka van mögöttük. Én minden cikkben megpróbálok olyan információkat, történeteket adni, amelyekről kevesen tudnak, vagy az idők során kikoptak a kollektív emlékezetből.

A bejegyzésekből kitűnik, hogy alaposan utánajár egy-egy életútnak. Mennyi időt fordít a kutatásra?

– Sokat. Rengeteget. Mivel napközben jelenleg is újságoknak írok, legtöbbször éjszaka dolgozom. Egy-egy életút megírása előtt számtalan újságot nézek át, önéletrajzi könyveket bújok, és ma már szerencsére az interneten külföldön és itthon is lehet kutatni. Sok időt töltök vele, de fantasztikus érzés, hogy jelen pillanatban már több mint 126 ezer követője van az Újságmúzeum Facebook-oldalának. Egy remek közösség jött össze, az emberek hozzátesznek az írásokhoz, személyes élményekkel és plusz információkkal színesítik az összképet, amiért nem tudok elég hálás lenni nekik. Ahogy mondani szokták, az Újságmúzeum a béke szigete a Facebook háborgó tengerén.

Az oldalon található szövegek személyes hangvételűek, és úgy tűnik, hogy mindenkit egyformán szeret, akiről ír. Van-e olyan, aki különösen közel áll a szívéhez?

– Legtöbbször színészekről, színésznőkről, régi filmekről, elfeledett magyarokról és századelős, ma már nem ismert izgalmas történetekről írok. A legtöbb esetben olyan emberekről alkotok portrét, akik megérdemlik azt, hogy büszkék legyünk rájuk. Innen jön az alaptisztelet. Hogy mindenkit egyformán szeretek? Nem. Arra viszont nagyon ügyelek, hogy ebből a szempontból ne érezze az olvasó, hogy kit szeretek jobban vagy kevésbé, hiszen ezek a portrék nem szubjektívek, hanem megpróbálnak tárgyilagosak lenni. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, de azért ne áruljak el mindent. Két színészt mondok, akik számomra együtt és külön-külön is zseniálisak: Latinovits Zoltán és Őze Lajos. Az a mélység, az a művészi magasság, amely őket jellemezte, számomra magával ragadó.

Hogyan született meg a Mi, Magyarok című könyv?

– A Mi, Magyarokban jobbára olyan színészek, művészek, tervezők, kutatók szerepeltek, akik itt születtek, de a történelem vihara elsodorta őket, később viszont felnőttként világhírűek lettek, itthon ellenben szinte semmit sem tudunk a legtöbbjükről. A kutatásaim során egyre-másra találtam rá ilyen nagyságokra, s aztán vettem a bátorságot és 2019 februárjában bementem a legnagyobb magyarországi kiadóhoz, a Librihez. Nem ismertem senkit, az ügyvezető igazgató, Halmos Ádám így is egyből fogadott, s miután elmeséltem neki, miről szól a kézirat, azt mondta, ez lesz a karácsony egyik sikerkönyve. Igaza lett, ebből is látszik, hogy miért a legnagyobb kiadó ügyvezetője. Remek érzés, hogy a Mi, Magyarok az eladási sikerlista élmezőnyében foglal helyet, talán még a reméltnél is több fogyott a kötetből. Mindez visszaigazolás számomra, hogy az emberek igen is büszkék akarnak lenni azokra az elfeledett magyarokra, akik csodát vittek véghez a maguk területén. És itt kell megemlíteni az Újságmúzeum Facebook-közösségét, hiszen rengetegen vettek a könyvből az Újságmúzeum olvasói közül, amit most is köszönök. Jelen pillanatban egyébként a Mi, Magyarok folytatását írom, mert lesz folytatás, megállapodtam a kiadóval róla. A tematika egy kicsit más lesz, a fogadtatás a reményeim szerint viszont ugyanaz, mint a Mi, Magyarok első részének esetében.

Mik a további tervei az oldallal?

– Nem titok, szeretném továbbfejleszteni az Újságmúzeumot. Már az Instagramon is ott vagyok vele és YouTube-csatornája is van az Újságmúzeumnak. A távlati terveimet viszont sajnos egyelőre átírta a koronavírus-járvány, amely remélem, hamar véget ér. És akkor talán Vajdaságba, Szabadkára is eljutok író-olvasó találkozóra, ugyanis a Mi, Magyarokba a délvidéki, felvidéki, erdélyi emberek is beletartoznak és azok is, akik a tengerentúlra mentek el annak idején. Boldogan mennék el Szabadkára, abba a városba, amely a magyar megmaradás egyik bástyája, amely számtalan olyan embert adott nekünk, akikre büszkék lehetünk!