Vacsora közben házigazdánk rám nézett, és megkérdezte, volna-e kedvem másnap csatlakozni a csapathoz egy kétnapos kirándulásra. A Kenya hegyre mennének sátorozni, az őserdőbe. Mit csomagoljak? – kérdeztem gondolkodás nélkül. Csak meleg gúnyára van szükség, mert fent a hegyen hidegek az éjszakák, mondta Alec. Hát azzal nemigen voltam ellátva, mert nem számítottam rá, hogy Afrikában, az Egyenlítő környékén pulóverra lenne szükségem. Igazából nem is kellett, csak a helyiek húsz fok alatt már fáznak. Az erdőben Gatja vastag kötött sapkát viselt, alig bírtam ki nevetés nélkül, amikor ránéztem.
A következő délelőtt a lázas készülődésé volt. A gyakorlott túrázó minden részletre figyel. Hatan mentünk egyetlen terepjáróval. Hat sátort, edényeket, ételt, vizet, gyümölcsöt kellett bepakolni. Az ebédet már nem vártuk meg, hanem bepakoltunk, és ha szűkösen is, de mi is elfértünk és elindultunk. Alec vezetett, de Gatja is jött velünk, mert csak ő beszélt szuahéliül, és tájvédelmi területre mentünk, ahová turistákat se engednek be. Ilyenkor nem árt, ha az ember szót ért a parkőrökkel, mert bár engedélyünk volt, sose lehet tudni. Végül is útközben hivatalos személlyel nem találkoztunk, az őserdőben pedig civil emberrel sem.
Még ki sem értünk az országútra, amikor egy lejtőn Alec megállt, és szavazásra bocsátotta, hogy menjünk-e tovább, avagy forduljunk vissza. Simán ráláttunk a hegyre, és eléggé nyilvánvaló volt, hogy esik az eső. Sátorozni az őserdőben nem egyszerű dolog, de ha esik, akkor a sár miatt kétszer is át kell gondolni, hogy egyáltalán próbálkozzunk-e. Ha már ennyit készülődtünk, pakolásztunk, szégyenszemre ne forduljunk vissza, gondoltam magamban, és egyébként is, mikor fogok én ide még egyszer eljutni. Hangosan pedig csak annyit mondtam, folytassuk, ne szavazzunk. Nem lesz eső. És karlegyintéssel mutattam, hogy csak bátran, előre! Amit pedig nem mondtam senkinek, az az, hogy van nekem egy őrzőangyalom. Hiszek benne, mert életem során úgy alakultak a dolgaim, hogy csak akkor tudtam elfogadni a velem történteket, ha azt is elfogadom, hogy az angyalom vigyázott rám. Ritkán szoktam kérni, többnyire csak rábízom magam, de most becsuktam a szemem, és megkértem, legyen szép időnk. Hozzátettem még, az se baj, ha szétázunk, ha már úgy van megírva, de mégis, mennyivel jobb lenne, ha szép emlékekkel térnénk haza. És rábíztam magunkat.
Még a hegy lába előtt elkapott bennünket a zuhé. Végig esett, amíg a terepjáróval négykeréküzemmódban másztunk a kanyargós, csúszós földúton. Majd letértünk az útról, és a fák között, árkon-bokron keresztül eljutottunk a kiszemelt tisztásra. Akkor már csak csepergett. Alec nem először járt ezen a helyen, de fizetős vendégeket sosem hoz magával. Nem elég biztonságos. Itt mindenki saját magáért felel. Esőkabátokat osztott szét, és felhúztunk egy sátortető-féleséget, ami alá be tudtunk ülni az eső elől. De mire elkészültünk vele, a csepergés is elállt. Hirtelen szokott esteledni, de kora délután volt még csak, így ráértünk gyalogtúrázni a környéken. Természetesen csapatban, nehogy valaki elkószáljon. Alec vezetett, hátul Gatja volt a terelő. Kellett is, mert botom még nem volt, úgy éreztem, tüdőm sincs, szívem összevissza kalimpált, ahogy a fényképezőgép is a nyakamban. Megkérdeztem, milyen magasan vagyunk. Azt mondták, nagyjából négyezer méteren. Minek megyünk akkor még magasabbra, gondoltam magamban. Mint kiderült, nemcsak az önsanyargatás volt a cél, hanem a látvány kedvéért másztunk. Egy fennsíkról zihálva versenyeztünk, hogy ki lát messzebbre. Az elénk táruló érintetlen erdő valóban gyönyörű volt. Egyetlen telepített növény se élt itt. Az őshonos, nyolcszáz és ezeréves fák koronájában, valahol nagyon magasan, szinte láthatatlanul, különleges, fehér nyakkendős majmok, az ég majmai csörtögtek. Gatja szerint sosem rohangálnak cél nélkül, hanem saját csapásaikon vonulnak, mint mi, kicsit lejjebb, a kiépített utainkon.
Visszatérve a tisztásunkhoz, segítettem a tábortűzhöz való gallyak, rönkök begyűjtésében, de kicsit későn szóltak, hogy vigyázzak, mert igen mérges óriáshangyák lakhatnak a korhadék között. Megtanultam a leckét, de nem volt vészes a marás, és gyorsan enyhült. Szerencsére ilyen magasan se kicsi, se óriási szúnyog nem volt. Gomba viszont rengeteg. Kóstolni ugyan nem mertem, csak fényképeztem őket.
Amíg néhányan a tábortűzzel foglalkoztunk, a többiek felhúzták a sátrakat, és kiosztották az önfelfújós matracokat. Mindenki befészkelt magának, miközben hirtelen beesteledett. Hagyományos táborozásnak tűnt a kirándulásunk, mégis rendhagyó helyen. Sütögettünk, eszegettünk, és pár üveg bor is előkerült. Csendes volt az éj, mi is elcsendesedtünk. Csak ültünk, és néztük a lángoló hasábokat. Arra gondoltam, hogy most vagy énekelni kellene, vagy adomázni. Megköszöntem a vendéglátónknak a fantasztikus estét, és elmeséltem, hogy nálunk is szokás tábortűz mellett kikapcsolódni, nekünk is vannak jó boraink, de ennek a helynek a hangulatát nem lehet semmivel se helyettesíteni. Megemlítettem, hogy az első fehér ember, aki itt járt a hegyen, éppen magyar volt, és gróf Teleki Sámuelnek hívták.
Ha már az adomáknál tartottunk, rábeszélték Gatját, hogy mesélje el gyerekkori kalandját, amit rajtam kívül mindenki ismert, mégis szerették volna újra hallani, mert a tábortűz mellé régi történetek illettek.
Történt egyszer, vagy negyven éve, hogy a helyi iskolába bevitték a szülők a gyerekeket. Összegyűlt az egész osztály, csupa kis fekete lurkó. Ha jól értettem, valamilyen kirándulás is szóba került, a történet elejére még nem figyeltem oda eléggé. A szülők elmentek, a tanító bácsi pedig még nem érkezett meg. A kis Gatja nagyon eleven gyerek volt, nem tudott sokáig egy helyben maradni. Gyorsan elunta a várakozást, és fogta magát, felcsapott vezetőnek. Az mondta a többinek, ő tudja, merre kell menni, ne várjanak senkire, hanem induljanak előre. És elindult. A gyerekek meg követték. Természetesen elvesztek a vadonban, de úgy, hogy hiába kereste őket az egész falu, a kis csapat nyomtalanul eltűnt. Elfogyott az élelmük, a vizük, és jött az este, amikor a nagymacskák vadászni szoktak. De Gatja egyáltalán nem félt. Töretlen önbizalommal vezette társait, éjszakára védett helyet keresett, és összebújtak a gyermekek, hogy ne fázzanak. Jött a második nap, majd a harmadik, negyedik… A kicsik nappal vándoroltak, bogyókon éltek, pocsolyákból ittak. Egy hét múlva találták meg az osztályt, hiánytalanul és egészségesen. Már mindenki lemondott róluk, de a csoda folytán egyik gyereknek sem esett baja, és senki sem betegedett meg. Gatja nagyon félt, hogy majd jól elkalapálják, de anyukája sírva szaladt hozzá, megölelte és összevissza maszatolta a könnyeivel. Otthon még csak meg sem szidták, de a leckét egy életre megtanulta. Nem említette, de éreztem, hogy őrangyalának köszönte a megmenekülésüket. Eszembe jutott az enyém, és ekkor elkezdett cseperegni az eső. A társaság lassan elvonult, miközben dörmögtek, hogy reggel, esőben, nehéz lesz összepakolni. Mondtam, ne izguljanak, úgyis napsütésre ébredünk.
Egész éjjel zuhogott, kopogott az eső a sátramon. Annyira, hogy az anyag már nem bírta tovább, lassan kezdett beázni. A nyakamig húztam a takarót, és próbáltam elaludni. Rövid szundi után pont az orromra cseppent egy csepp, és így ment ez egész éjszaka. Hajnalfelé mégis elaludhattam, mert madárcsicsergésre ébredtem, és nem kopogott már semmi a sátortetőn. Viszont többcentis víz állt a sátramban. A kölcsönkapott pulóver, amit fel se vettem, vízben állt mellettem. Csodák csodájára a felfújt matracomon száraz maradtam, de a sátort kettőnknek kellett megbillenteni, hogy kicsurgassuk a begyűjtött esővizet. Négykézláb kifaroltam, és imbolyogva felálltam. Elszédültem a gyönyörűségtől. Ámulva néztem a fák között táncoló reggeli napfényt. Mintha álomból egy tündérmesébe kerültem volna. Habár „tündérlátó képességem” már gyerekkoromban kinevelték belőlem, de még „vakon” is éreztem az évezredes lüktető energiákat magam körül.
Reggeli után úgy döntöttünk, kár lenne még összepakolni. Volt a közelben egy nehezen megközelíthető vízesés kis tavacskával, és bevállaltuk a felderítését. Vízesésnek csak az nevezné, aki nem látta a Plitvicei-tavakat. Ez a menet próbára tett mindenkit. Keskeny, esőtől csuszamlós mezsgyéken, úttalan utakon araszoltunk, ahol a kecske se jár. De pont ez volt benne az érdekes, mert nem sima, beszervezett turistalátványosságnak tűnt, hanem igazi felderítőknek éreztük magunkat. Talán nem is voltunk távol az igazságtól.
Dél is elmúlt, mire visszaértünk a táborba. Bekaptuk az ételmaradékokat, közben sátrat bontottunk, elkezdtünk pakolászni. Egyszer csak Gatja csendre intett bennünket. Egy csorda elefánt jelent meg a közelben. Láttam már elefántot hegyet mászni, de ilyen magasan még nem. Lesütött szemmel, lehajtott fejjel vártuk, hogy odébb álljanak, majd befejeztük a pakolást, és lelocsoltuk a maradék parazsat. Amint kiértünk a földútra, eleredt az eső. Talán véletlen lett volna? Nem hinném.
