Szó szerint sugárzó arccal vonultak föl 1986. május 1-jén sok országban tájékozatlan, gyanútlan és félrevezetett emberek egy olyan ünnepen, amelyet némelyek tévesen a szocialista-kommunista korszakhoz kötnek. A fölvonulást a (moszkvai) főszervezők annyira fontosnak tartották, hogy még az eddigi legnagyobb nukleáris katasztrófát is figyelmen kívül hagyták. Pedig nem ártott volna visszavonulót fújni, hiszen ami néhány nappal korábban az ukrajnai Csernobilban történt, az épp elég indok lehetett volna egy ilyen döntéshez. Az (akkor a Szovjetunióhoz tartozó) ottani atomerőműben történt robbanás következtében ugyanis olyan nukleáris porfelhő terjedt szét a környéken és más országokban, amely negyvenszer több radioaktív anyagot tartalmazott, mint a II. világháborúban Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba után keletkezett szennyezett légtömegek.
A Szovjetunió és az uralma alá tartozott (néhol szocialistaként, másutt kommunistaként emlegetett) bábállamok igyekeztek elhallgatni, majd bagatellizálni a csernobili katasztrófát, amelyről csak később derült ki, hogy milliókat ért miatta radioaktív sugárzás. A hagyományos május 1-jei rendezvényeket is meg kellett tartani, merthogy azok kiemelten fontosak voltak ezekben a rezsimekben.
Sokan ezért a múlt rendszerhez kapcsolják a hónap első napjához kötődő ünneplést. Rosszul teszik, mert története az ősi időkig vezethető vissza. Azóta viszont május 1-je átalakult három az egyben – pogány, keresztény és munkásmozgalmi – ünneppé.
A többség napjainkban főleg azt tudja róla, hogy ilyenkor se munkába, se iskolába nem kell menni, hanem inkább pihenni, kikapcsolódni, kirándulni, majálisozni kell, merthogy (fizetett) állami ünnep van. Tegyük hozzá: a munka ünnepe, immár 130 éve. Talán ez nem nagy idő, de nem is kevés. Persze lehetne évszázadokkal vagy évezredekkel is több, hiszen akkor is volt épp elég dolguk az embereknek. Rendszerint látástól vakulásig.
Csakhogy ez a kegyetlen állapot valamikor a XIX. század elején (a földi életet immár teljes egészében fenyegető kapitalizmus burjánzásának a kezdetén) Nagy-Britanniában feszítette túl az olykor napi 14–16 órát robotoló gyári munkások tűrőképességét. Az elégedetlenkedők akkor kezdték egyre hangosabban és tömegesebben követelni a munkaidő radikális csökkentését, a mindenkire egységesen vonatkozó 8 órás munkaidő bevezetését. Azonos elvárásokat később mások, másutt is megfogalmaztak, sőt Chicagóban (1886-ban) vér is folyt a célkitűzés megvalósítása érdekében. Látványos előrelépés azonban nem történt, ámde már 1890-ben a szakszervezetek és dolgozók tömegei sok országban együtt vonultak föl a munkások szolidaritásáért, valamint a 8 órás munkaidő kiköveteléséért. A következő évben ennek folytatásaként az Egyesült Államokban a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították május 1-jét, amelyet azóta a munka ünnepének vagy (angol nyelvterületen) a munkások napjának is neveznek. A hivatalos állami szabadnapon elvben a munkások által elért szociális és gazdasági vívmányokról illene elsősorban megemlékezni.
A szakszervezetek és mozgalmak kitartó küzdelmének hatására a XX. században fokozatosan bővültek a munkások jogai és lehetőségei. A hagyományos „munkásünnep” lassan nemzeti ünneppé alakult, s a legtöbb országban munkaszüneti nappá vált. Az Egyesült Államokban és Kanadában azonban szeptember első hétfőjén ünneplik.
Tévednek tehát azok, akik azt gondolják, hogy a – munkásosztályra hangsúlyozottan fókuszáló – szocializmusból maradt ránk ez a szokás. Abban azonban igazuk lehet, hogy a szocialista eszme segítette a munka, illetve a munkások ünnepének a terjedését.
Talán furcsán hangzik, de május 1-je – azonos tartalommal – 1955 óta katolikus ünnep is (a foglalkozását tekintve ács) Szent József, a kétkezi munkások védőszentjének tiszteletére.
A kereszténység előtti időkből is lehet május 1-jei kapcsolatokra bukkanni: a pogány hagyományokban ugyanis ez a nap a természet megújulásának, kizöldülésének és valami újnak a kezdete. A májusfaállítás hagyománya is erre vezethető vissza, aminek mostanság egyre kevesebb példáját látni, ellentétben a múlt rendszerben tapasztaltakkal, amikor ez még széles körben elterjedt „divat” volt.
Aligha véletlenül, hiszen május 1-je a múlt században vált a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé, elsősorban a Szovjetunióban, majd a II. világháború után létrejött – és többségében tőle függő – szocialista országokban. Hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap lett, amelyen – népszerű és jól ismert helyszíneken – szórakozással, felnőtt- és gyermekprogramokkal, kirándulással, nagyszabású felvonulásokkal és egyéb módon ünnepeltek az emberek. Némelyek a lehetőséget, hogy dolgozhatnak, mások a (közös) munkával elért eredményeket, megint mások meg valami egészen mást.
Persze a munkások érdekeit védő szakszervezetek és a politika által biztosított rendezvények sem maradhattak el ilyenkor, előtérbe helyezve az alkalmi szónokokat, akik méltatták a munkásosztály sikereit is.
A szocialista rendszerek bukása után május 1-je is átalakult: a korábbi látványos külsőségek elmaradtak, az ünnep meg a munkavállalók szolidaritási napjává változott, vagyis inkább degradálódott. Az 1990-es évek kezdete óta mintha egy megvetett és kigúnyolt réteg ünnepévé silányult volna. Néhol majálisokkal, keserédes vigasságokkal. Ünnepi beszéd már régóta alig hangzik el, a munkásosztályt favorizáló ideológia lángja pedig teljesen kihunyt. Aligha véletlenül, hiszen jó ideje már inkább csak olyan osztályok léteznek, amelyeket aránytalanul nagy jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek különböztetnek meg, illetve választanak el egymástól.
A világ nagyvárosaiban a szakszervezeti szövetségek szerveztek ugyan megmozdulásokat az utóbbi években, évtizedekben is, de ezek már nem annyira a munka és a munkás megbecsüléséről szóltak, hanem inkább a hivatalos gazdaságpolitikák bírálatáról. A dolgozói érdekképviseletek szinte sorozatban hívták föl a figyelmet a megszorítások és a reformok következményeire, köztük az elbocsátásokra és a kormányzati intézkedések okozta munkanélküliségre. Az elmúlt néhány évben ez ugyan már elmaradt, hiszen sok országban már lasszóval sem lehetett új alkalmazottat találni egy-egy állásra.
Az idei május után azonban teljesen megváltozik majd a helyzet az új típusú koronavírus-járvány okozta recesszió miatt. A munkavállalói jogok védelme és érvényesítése, a méltó bérek biztosítása vagy a munkahelyek megőrzése előkelő helyre kerülhetne már az éppen aktuális május 1-jei ünnepi beszédekben is. Ilyenek azonban csak elvétve lesznek, vagyis ezúttal se méltó ünnepre, se szónoklatra nem kell számítani. Helyettük annál több lesz majd a munkát követelő ember, akik egyelőre még csak a virtuális világban elégedetlenkedhetnek, a járvánnyal kapcsolatos szigorítások feloldása utáni időszakban pedig már a valóságban is.
Az idén részben a vírus rontotta el az ünnepet, jövőre meg alighanem a munkanélküliekből áradó zúgolódás és sugárzó elégedetlenkedés teszi majd ugyanezt.
