A titeli születésű Mileva Marić Albert Einstein felesége volt 1903-tól 1919-ig. Hogyan küzdötte fel magát Mileva a tudósvilágba, milyen volt viszonya Einsteinnel, egyáltalán milyen volt életútja, megtudhatják folytatásos tárcánkból, melyet pénteki számainkban közlünk.
Miloš Marić és családja 1892 tavaszán Zágrábba utaztak, új otthonukba. A családfőnek egyre csak az járt a fejében, hogy mennyire jó lenne hazamenni a Sajkásvidékre, Kátyra. 34 munkaév után nyugdíjba vonulását tervezte. Meglátogatta Radovan fivérét, aki beszélgetés közben kitért arra, hogy a Lánchídon elsőkként Josip Jelačić bán győztes csapatai vonultak át diadalittasan. – Igen, éppen ezért a horvátok, Zágrábban, két domb lábánál, egy üres mezőn, a Kaptol és Gradec városfalak aljában 1866-ban emlékművet emeltek neki. A szobormű Anton Dominik Fernkorn osztrák szobrász kezének ügyességét dicséri, a bán kardjával észak felé, Magyarország felé mutat – igyekezett Miloš fivére elé tárni Zágráb akkori képét. – És hogy akárcsak Savoyai Jenőt vagy Joseph Radetzkyt a halhatatlanság övezhesse, az idősebb Johann Strauss egy zeneművet komponált számára, Jelačić-induló címmel. Az osztrákok úgy ünneplik, mint a monarchia egyik megmentőjét az 1848/49-es forradalomban, a nagy, osztrák katonai felvonulásokon ezt a három indulót egymás után zenéli a zenekar. Azzal, hogy a Radetzky-induló ilyenkor mindig az utolsó dal a sorban, a katonák imádják a tempót, verik a díszlépést, a tömeg pedig őrjöng, és a dal ritmusában tapsol – számol be katonai jelentésszerűen Radovan őrnagy. – A harmincéves háborúban a horvátok számos csatában jeleskedtek, távoli csatamezőkön úgy a saját, mint mások vérét is ontották a Habsburg-érdekekért. Harcügyességüket a törökkel vívott állandó csatákban mesterfokra vitték, így, felperzselve mindent, átverték magukat egészen a Balti-tengertől Bajorországig, majd Párizstól Erdélyig. A horvát szó említése azóta a félelemre és a dicsőségre asszociál, a svéd néphagyományban pedig a mai napig él az emlékük. A svédek különösen féltek tőlük, a horvátoktól, akiket krabatoknak neveztek. Azok a svéd katonák, akik túlélték a velük folytatott háborút, azt mesélték, hogy a horvát katonaságot se nem látták, se nem hallották. A svéd mesék arról szólnak, hogy a horvát lovasok mindig a ködben érkeztek, és hogy egyetlen ellenségük, akire ráfutottak, sem élte túl a találkozást. Kjafija török bölcsész Nizam ul Alem, azaz a Világ rendelete című könyvében a horvátokról, mint eszményi katonákról és hősökről ír, arról, hogy gyűlölték a gyávákat. A sajátjainak, a törököknek azt tanácsolta, hogy lessék el hadi ügyességüket, amennyiben győzni akarnak. A törökök – a bátorság mellett – különösen tisztelték a horvátok vitézi szellemét, azon vonalukat, amely sohasem engedte meg nekik, hogy bántsák a fegyvertelen vagy fogságba ejtett ellenfelüket. A horvátok mindig az szerint cselekedtek, amit megígértek – idézte Miloš az elolvasottakat az egyik könyvből. Miloš valóban sokat olvasott. – És most, engedd meg, hogy bizalmasan elmondjak neked valamit királyunkról, Milan Obrenovićról – szólt Radovan, majd így folytatta: Milant éjjel-nappal a rendőrség különleges alakulata őrzi, a „Feketekezűektől”, meg a többi, gyanús alaktól, akiket Pašić radikálisai képeznek ki. Milan király kijózanodott, többé nem tölti idejét a gyógyfürdőkben, Bad Ischlben, Karlovy Vary-ban meg Jasenikban, hanem a katonaságával van a terepen. Tőlünk, tisztektől a korszerű fegyverek felől érdeklődik, a hadi taktikákról is többet akar tudni. A legutóbbi, éleslövészeti gyakorlaton a fülembe súgta, hogy vissza szeretne térni Szerbiába, hogy segítsen fiának, Sándor királynak, és hogy azt tervezi, hogy átveszi a honvédelmi miniszter tárcáját.
