Eredeti húsmentes húspogácsák a polcokon – ütötte meg fülemet nemrégiben a magyarországi üzletláncok legújabb kínálata. A kereskedelmi csatornák hirdetéseire már régen habituálódott a hallásom, de ez hatott. Figyelni kezdtem, vajon nem csapott-e be illanó figyelmem. Kiderült, hogy a rendkívüli, emberpróbáló helyzetünk még nem fajult képzelgéssé esetemben: tényleg műhúst árulnak a világszinten elterjedt éttermi láncok.
Nem hagyott a dolog nyugodni, így utánajártam. Kiderült, hogy a húsmentes húspogácsák elárasztották a magyar piacot, immár a boltokban is kapható a vegánbarát termék. Sőt: a világpiacon immár nagy üzletnek számít a borsó-, szója- vagy babalapú műhúsok gyártása, forgalmazása és értékesítése. Az ágazat gyors fejlődését pedig a manapság oly divatos környezettudatos életmóddal magyarázzák. A műhúsbiznisz terjesztői ugyanis „a marhatartás ökológiai lábnyoma nélkül ígérnek tisztább, zöldebb és drágább alternatívát, méghozzá úgy, hogy a klímapara közepette a fogyasztónak nem kell lemondania a hús ízéről” – olvastam egy elemző portálon. A hirdetések szerint pedig „a fogyasztók környezet- és állatbarát módon táplálkoznak, közben még a hús ízéről sem kell lemondaniuk”.
A műhúsok összetételeit bogarászva egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miért vált oly fontossá a mai ember számára az önámítás. Miért kell a szója-, zöldborsó- és búzafehérjét kókusz- és repceolajjal, kukoricakeményítővel, élesztőkivonattal, bambuszrosttal, céklalé-sűrítménnyel és csiperkegombával összekeverni, majd metil-cellulózzal, dextrózzal, inulinnal, kálium-szorbáttal, nátrium-acetáttal (és számomra még számtalan ismeretlen anyaggal) vegyíteni ahhoz, hogy elhitessük magunkkal: húst eszünk! Majd elfelejtem: a végén füstaromát is adnak a zutyulékhoz… Ettől lesz „eredeti” – ahogy az elején említett reklámban ígérték is a forgalmazók.
A műhús-piac rohamos fejlődése meglepett ugyan, ám meg sem közelítette azt a felháborodásomat, ami évekkel ezelőtt borította el érzékeny lelkemet. Emlékszem ugyanis az első találkozásomra a „mentesség” szó szerinti fogalmával: örökre bevésődött az a nap, amikor a férjem először tett az asztalunkra alkoholmentes sört… Ez meg mire jó? – kérdeztem tőle. Az első döbbenet után okosabbat nem tudott kitalálni annál, hogy „kipróbáljuk”.
Sokadszor került már haza az akkoriban újdonságnak számító termék, mire én kortyoltam belőle. Egyet. És soha többet. Kiderült ugyanis, hogy a fene nagy mentesség nem azt jelenti, hogy kihagyják a kedvenc italomból az alkoholt, hanem különböző kémiai folyamatok által „kiveszik” a megerjedt és nagyon is bódító léből. Az újraforralás pedig nagyjából negyed óra alatt eltünteti a komló aromáját. A csalódottságomat csak fokozta, amikor az íztelen sör feljavítására is elkezdtek megoldásokat találni: narancsos, ananászos, kiwis, citromos és még megannyi egzotikus ízesítésű nedű sorakozott a boltok polcain. Egyesek még arra is vetemedtek, hogy gyerekkel népszerűsítsék a terméket. Ez pedig végleg kiütötte nálam az amúgy is robbanni készülő biztosítékot.
Elzárkóztam hát a mentesség világhódító hatásaitól, az egyszerű paraszti észjárás mindent orvosló menedékébe vonultam. Ha narancsot kívánok, azt eszek. A vajdaságiak méltán híres disznótorait továbbra sem vetem meg. Megfelelő mennyiségű, frissen szedett zöld salátával – mennyei élvezet. Komlólével leöblítve.
Már azt hittem, hogy a divatteremtő szép világunk intézkedései soha többé nem ingathatják meg az érvekkel bebetonozott elveimet, amikor a minap a „mentes” fogalmát pénzügyeimre terjesztette ki az országunk vezetése. A rendkívüli állapot következményeinek enyhítése érdekében ugyanis „kamatmentes” hitelhalasztást ígértek az illetékesek. Az egészséges paraszti logikám ismét vészjelzőt csengetett hitetlenkedő tudatomban. Mint utólag kiderült, nem is ok nélkül. A reklámszakmában nagyon is jártas politikai tanácsadók ugyanis kivételesen jól értenek ahhoz, hogy az önámítást tömegekre is kiterjesszék. Miközben a lakosoknak kamatmentes hitelhalasztást ígérnek, a gyakran elfeledett kisbetűk által a bankoknak is megadják a lehetőséget a megélhetésre. A kamatmentesség ugyanis nem egyenlő a költségmentességgel. A Szerb Nemzeti Bank által meghozott határozat értelmében a pénzintézetek a 90 napos halasztás ideje alatt ugyan nem számolhatnak fel késedelmi kamatot, de a szerződésben meghatározott kamatlábat a rendkívüli állapot ideje alatt is érvényesíthetik a hitelezett tőkére. Magyarán: bár három hónapig semmit sem fizetünk, a moratóriumot követően a maradék törlesztőrészleteink kisebb vagy nagyobb mértékben, de növekedni fognak. Utólag ugyanis megfizettetik velünk a bank iránt vállalt kötelezettségeinket: részben hosszabbítás formájában, részben pedig a három hónap alatt összejött kamatok összegének havi szintű törlesztésével. A „kamatmentes kölcsön” ötlete ugyanis gazdaságilag éppoly életképtelen, mint fehérje helyett műhúst enni, vagy alkoholmentes sörrel bódítani magunkat.
A mentesség különböző formáinak népszerűsítése ettől kezdve nem ismer határokat. Új irányzat fejlődik tökéllyé: dúl a mentesizmus!
***
P.S.: Jut eszembe – a fogalmat levédetem. Hátha egyszer még én is hasznot húzok a dolgok lényegét irtó világjárványból.
