Százfészkes süllőkeltetés a szabadban

Újabb siker küszöbén a topolyai horgászok

Buzás Mihály

2020. március 27., 15:49 >> 2020. március 27., 16:49

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Távol áll tőlünk a reálszocializmus szellemét idéző hangnemben beszámolni mindarról, amit a Topolyai-tavon művelnek a horgászok. Annak ellenére sem, hogy évek óta dolgoznak és – felesleges kihagyva – példát mutatnak. Egészen más történet, miért nem csinálják így mások is. Az egyik ok, de csak az egyik: másoknak nincs tavuk. Legalábbis ilyen meg ekkora. Csakhogy a topolyai horgászoknak nem az égből pottyant ölükbe ez a víz. Keményen harcoltak, kitartóan kilincseltek érte, felsorakozott mögöttük az önkormányzat... És ha emlékezetünk nem csal, a ma is megjelenő horgászlapok, meg a más jellegű lapok horgászrovatai egyhangúlag azon voltak, hogy a nyerészkedők meg hal- és vízgazdálkodási szédelgők kezéből a horgászok hatáskörébe kerüljön át ez a víz. Megtörtént. Ez nem tegnap volt, a szurkoló sajtó pedig azóta sem bánta meg, hogy a pecások mögött sorakozott fel. Mert...

Ikra ikra hátán; egy fészek a száz közül, és még ha nem is lesz mindegyik ilyen gazdagon borított, akkor is siker

Ikra ikra hátán; egy fészek a száz közül, és még ha nem is lesz mindegyik ilyen gazdagon borított, akkor is siker

Időrendet mellőzve, fontossági sorrend felállításától tartózkodva, csupán ízelítő gyanánt mondjuk, hogy a tóval gazdálkodó horgászok, meg a velük egy húron pendülő önkormányzat többet tett a halállomány ápolása és gyarapítása terén, mint az összes többi vízgazda szűkebb pátriánk valamennyi vizén együttvéve. Persze, így fogalmazva ez soknak tűnik. A gyakorlatban azonban még többet jelent, hiszen mások a halasítás terén alig tettek valamit, de leginkább nem tettek semmit.

Csak futólag mondjuk, hogy a topolyaiak rendszeresítették a ponttyal való halasítást. A rendszeresen a hangsúly. Mert horogérett pontyok vízbeszórásához egyik-másik vízkezelő is folyamodni szokott, szökőévenként egyszer, látszatkeltés szándékával. Csakhogy míg a két- meg háromnyaras pontyok vízbe bocsátása nyílt vízen annyit ér, mint a döglött lónak a patkó, addig az olyan jellegű tározókon, mint amilyen a Topolyai-tó, néhány év után érezhető állománygyarapodást szokott eredményezni. A topolyai horgászok ezen (is) dolgoznak. Csakhogy ponttyal mindenki halasíthat, ha van rávalója. A mostani történet azonban a rendszerességről szól.

A szóban forgó horgászcsoportosulás valójában sem jónak, sem értékesnek nem mondható halállományt örökölt meg a tóval. Ebből a fából kellett vaskarikát csinálniuk.

Volt, hogy kezükre játszott egy törpeharcsa-pusztulás – életfeleslegről lévén szó –, amely bár látványos volt, gyökeresnek nem minősíthető. A tóban nagy egyedsűrűséggel jelen levő tájidegen busák állományszabályozása azonban már figyelemre méltó próbálkozásnak minősült. Horgászatilag szemlélve a busa életfelesleg, de piacilag értékesíthető. Ami pedig csúcsteljesítmény, és mindenképpen megérdemli a nyomdafestéket, az a süllőfészkek rendszeres kihelyezése. Ezt azok számára mondjuk, akik hiányoztak néhány óráról.

A süllőszaporítás ma már gördülékeny művelet, amelyet a szakma bajnokai sikeresen tető alá hoztak. Csakhogy ahhoz kéznél levő törzsállomány kell, amely a mi horgászainknak nem áll rendelkezésére. Kell egy laboratórium – vagy ha úgy tetszik, műhely –, ahol levezethető a művelet. Aztán nélkülözhetetlen a lárvák keltetéséhez meg az ivadék előneveléséhez – könyvtárnyi anyag ismertetése kihagyva – szükséges berendezés, tartályok, életkörülmény-szabályozó felszerelés, takarmány... Mindaz, ami a horgászainknak – továbbra is a topolyaiakról van szó – nincs. Mit tesz ilyenkor a horgász? Feltalálja magát! És visszatér a tarzános módszerekhez.

Ezt a módszert szűkebb tájainkon a nyolcvanas években a vizeinkkel akkor gazdálkodó DTD Ribarstvo végezte Radimir Jovanović irányításával, feltámasztva azt a gyakorlatot, melynek segítségével a Balatonon működő halszakértők annak idején szinten tartották az ottani süllőállományt. Akinek még nem sárgult meg a keresztlevele, ne csodálkozzon, hogy erről nem hallott. Később az Újvidéki Egyetem fiatal biológusai – Nemanja Pankov és Nemanja Spasojević – kísérleti szinten életben tartották az eljárást. A topolyaiak mindezt elővették. Nem most, hanem évekkel ezelőtt, idén csak folytatták. Száznál több süllőfészket helyeztek el a tó számos sarkában, és a minap végzett ellenőrzés során emelték ki a képen láthatót. Ikra ikra hátán! De milyen ikra? Melyik halnak az ikrája? Mert, ugye, süllőre megy a játék.

A gyakorlat úgy tartja, ha egy szokványos méretű fészken annyi az ikra, mint amennyi a képen látható, akkor legalább százötvenezer ikraszemről van szó. Hogy ebből mennyi süllő lesz, és abból mennyi éri el az ivarérettséget, az egy másik történet. Hosszú, bonyolult, szakmailag meredek, számtalan buktatóval tarkított folyamatról van szó. Pillanatnyilag viszont az a kérdés, süllőikráról van-e szó. Mert ha nem, akkor hiába meszeltek. A dolgok pillanatnyi állása szerint a topolyai horgászok nem meszeltek hiába.

A képanyagot ugyanis eljuttattuk két európai viszonylatban is a legjobbak között számontartott süllőszakértőnek, a magyarországi Szarvason dolgozó Uroš Ljubobra­tovićnak, valamint a Svájcban tevékenykedő Sokoray-Varga Soltnak. Mindketten – egymástól függetlenül – kijelentették, hogy az ikra nagy valószínűséggel süllőtől származik. Biztosat akkor mondhatnának, ha mikroszkóp alatt megvizsgálhatnák, de még az élesebb kinagyított kép is megfelelne a célnak. Eddig tehát hiba nincs!


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége