A babahordozóban egy mindenütt ráncos, pufók, felduzzadt kis csomag feküdt, gondosan betakargatva. A mamika látta meg először, aki szerint tiszta apja volt a kisleány. A tati egyetértett: a szeme biztos a mamikáé, hisz az apja is tőle örökölte a sötétbarna őziketekintetet. A tata is véleményt nyilvánított: az orcácskája Dévity, mese nincs. Egyedül a húgom nézte csöndesen az alvó kis veknit… A férjemmel pedig összeszövetkezve kuncogtunk az elemzéseken. Nekünk 14 évvel ezelőtt is önmagára hasonlított a gyerek. Vagyis inkább senkire…
Később azonban akadt jónéhány olyan pillanat, amely megingatta a mély meggyőződésünket arról, hogy a mi leánykánk egyedi, megismételhetetlen példánya az emberi fajnak. Soha nem felejtem el, amikor egy pelenkacsere közben kénytelen voltam fél percre az ágy közepén hagyni, elfogyott ugyanis a popsikenőcs. Mire visszarohantam a szobába, az én leánykám csendesen szunyókált – amiben nincs is semmi rendkívüli. Mégis földbe gyökeredzett a lábam: a hátán fekve, keresztbe tett lábakkal merült álomba a hercegnőm. Olyan kifinomultan kulcsolta át egyik lábacskáját a másikon, mintha a '60-as évek nőiességet oktató kollégiumaiban képezték volna tökélyre a mozdulatot. Ezt biztosan nem tőlem örökölte – futott át akaratlanul is a lebénult agyamon. A megdöbbentő látványt meg is örökítettem, így az évek folyamán még számtalanszor hallhattam: pont olyan kifinomult, nőies, mint anyósom…
Ahogy nőtt a gyerek, mind több dologban nyert bizonyságot a környezetem megállapítása: a késő esti vasalások ideje is megduplázódott, hisz egymillió fodrot kellett tökéletesre simítani. A férjem és általam felhalmozott sárga-zöld ruhatár lassan a rózsaszín és a lila mindenféle árnyalataiban pompázott a szekrényben. És egyre többször került vissza a polcokra az, amit kikészítettem a hercegnőmnek: mindig a fodrosabbat, a szoknyásabbat, a cicanadrágosabbat kellett ráigazítani a formás kis testére. A farsangi időszakokban pedig sorra varrtam a Csingilinges, majd később a mindenféle tündérkés kosztümöket, tüll szárnyakkal, szőke parókával, bojtos cipőcskékkel. Mindezeket pedig olyan eleganciával tudta viselni a kisasszony, hogy idővel kénytelen voltam elfogadni: tényleg a mamika mását nevelem.
A legnehezebben átvészelhető különbség köztünk mégis az álmodozása volt. Híresen két lábon a földön járó, feladatorientált, gyakorlatias és kitartó nő vagyok. Emőke pedig nagyon szívesen él a mesék világában, órákon át tud a végtelenbe révedni, imád semmit tenni, csak úgy lenni. A mai napig megfeszített erővel igyekszem visszafogni magam, ennek ellenére mégis rendszeresen ütközünk a létezésről kialakult, szöges ellentétben álló világképeink miatt.
A legnagyobb pofon négy évvel ezelőtt érkezett. Akkoriban nehéz időszakunkat éltük, az anya-lánya kapcsolatunk mélypontján voltunk. A mindennapok minden pillanatában össze tudtunk szólalkozni... Ebéd közben eszünk, nem pedig a televíziót bámuljuk! Miért kell órák hosszat eltölteni a tanulással, miközben az idő több mint felét az ablakon kibámulva tölti el? Hogy van az, hogy a porszívózást három napig kell szorgalmazni, mire tiszta lesz a szőnyeg? Már magamnak is unalmas voltam az állandóan kibukó, minősítő megjegyzéseimmel. Egyik monológom közepette pedig vadul az arcomba is csapta: „Értsd már meg, hogy én semmiben sem vagyok olyan, mint te!”
A szívembe hasító mély fájdalmat leplezve próbáltam megmagyarázni, hogy soha nem is akartam, hogy olyan legyen, mint én. Tényleg nem. Csak vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni az életben, függetlenül attól, hogy milyenek vagyunk… – mondtam immár halkan, a feltörekvő könnycseppeket pedig már a hálószobánk félhomályában engedtem szabadon.
Akkor, abban a pillanatban megtört bennem valami: soha többé nem mondtam semmit arról, hogy milyen a lányom. A láthatatlan pofon megtanított a teljes elfogadásra. Az alapvető, őt személlyé tevő tulajdonságait nem próbáltam többé „javítgatni”. Azt azonban továbbra sem tudtam elhallgatni, ha nem végezte el a feladatait, vagy ha a képességeihez mérten alulteljesített, csupa lustaságból.
Az elmúlt években még számtalanszor kaptam a fejemhez, hogy ő nem én, és nem is akar olyan lenni… Egy idő után azonban a feltétel nélküli szeretet ezt is orvosolja – megtanultam kezelni a kirohanásokat. Jobb híján, utolsó mentségként pedig az általam megvetett közhelyekbe menekülök én is: a serdülőkorra fogom a lázadásokat.
És lassan fordult a kocka… Ahogyan én, úgy ő is változott. Hatodikos lehetett, amikor a keresztanyja először megállapította, hogy ez a lány tiszta anyja lett. Lett is ebből ribillió, mihelyt hazaértünk a vendégségből: még hogy ő rám hasonlítson?! Ilyet…
Később mind több ismerősünk kezdte mondogatni, hogy apja lányából anyja mása lett. Nőiesedett is, kerekedett is, a rózsaszín ruhatár pedig kékülni, majd feketedni kezdett. Egyre többen keverték össze hangunkat a telefonon keresztül is. A tetőfok az volt, amikor az általa oly kedvelt közösségi oldal arcfelismerője is elkezdte „összekeverni” az ábrázatainkat...
Az ilyenkor feltörő „nem vagyok én anya” típusú lázongásokat immár csendes mosollyal kezeltem. A közös beszélgetéseinkből ugyanis világossá vált immár számára is, hogy az erkölcsi és morális kérdésekben mindig egyetértünk. Van ahogy lehet viselkedni, és van ahogy nem – vallja immár ő is, sokszor szigorúbb mércék szerint, mint én tenném.
Jelenleg ott tartunk, hogy a 14. szülinapjához közeledve inkább az apjával küzd, mint velem. Nem vérre menő viták ezek, leginkább a szertelensége, a tinédzserekre jellemző trehánysága miatt ütköznek meg. Pár nappal ezelőtt is azon kaptak össze, hogy a családfő szerint a széthagyott ruháktól már be sem lehetett lépni a szobájába. Valahogyan képbe kerültem én is: bevallottam, hogy húszéves koromig engem se lehetett a rendrakás királynőjeként tisztelni. Több sem kellett a leányzónak:
– Na látod! Te hasonlítasz rám, anya! – vágta a képünkbe. Szóval így forog a Föld: Emőke semmiben sem hasonlíthat rám, de ha én hasonlítok rá, akkor az rendben van!
Hát legyen. Mától nyilvánosságra is hozom: nálunk én ütöttem a gyerekre! Genetikai tekintetben, persze…
