„Életem egyik legmeghatározóbb élménye”

Wischer Johann-nal beszélgettünk a Tizenhárom almafa című előadásról

Szögi Csaba

2020. március 12., 10:01 >> 2020. március 12., 11:01

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Wischer Johann, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója is játszik Wass Albert Tizenhárom almafa című regényének adaptációjában, melynek bemutatója március 6-án, pénteken volt a budapesti Nemzeti Színház nagyszínpadán. A Trianonról szóló előadást Vidnyánszky Attila rendezte, Verebes Ernő alkalmazta színpadra. A főbb szerepeket Szarvas József, Tóth Auguszta, Bodrogi Gyula, Csurka László és Rátóti Zoltán játsszák.

Wischer Johann a Nemzeti Színház produkciójában (Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

Wischer Johann a Nemzeti Színház produkciójában (Fotó: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház)

A korabeli dokumentumok, levéltári adatok, valamint Wass Albert Tizenhárom almafa című regénye alapján írt szövegkönyv alapként szolgál egy olyan előadás színreviteléhez, melynek célja egy „nagy világrendben” állhatatosan tovább élő kis nép harcának és életre ítéltségének a bemutatása – olvasható a Nemzeti Színház színlapján. Wischer Johannt a darab örök aktualitásáról, politikai vonatkozásairól, színész-rendezőnk Nemzeti Színházban való vendégszerepléséről, a premierről és a Vidnyánszky Attilával folytatott közös munkáról kérdeztük.

Mesélj, milyen volt az előadás fogadtatása?

– A premier után megvolt már a repríz is. Olyan előadás született, amit a nézők nyílt színi vastapssal ünnepeltek, nem csupán a végén, hanem közben is... Nem gyakran esik ez meg nem zenés darabok esetében. Részint nyilván olyan közönség jött össze, akit érzékenyen érint a téma, de ez mégis a darab kvalitásainak eredménye. Nagy siker volt! Mindkétszer telt ház előtt folyt, ráadásul az öt meghirdetett előadás jegyeit már előre eladták.

Mit kell tudni a történetről?

– Mindenkinek ajánlom az előadás alapjául szolgáló Wass-regényt, melyben a főhős kisembert a második világháborúban behívják katonának, közben a gyümölcsösének közepén húzzák meg az új országhatárt. Számunkra ez a háborús történet ugyancsak ismerős, hiszen már többszörösen meglegyintett bennünket. Az én nagyapám például 1904-ben született, akkor még Magyarországon, aztán 1920-ban már egy másik országban találta magát. A Wischerek Bácsalmásról jöttek át, a dédapám Bajmokra nősült, és szűcsmesterként ott alapított családot. Trianon után már nem tudott hazajárni Bácsalmásra. Aztán jött a második világháború, ahol mindkét oldalon harcoltak rokonok. A ’90-es évek balkáni háborúiban is hasonló volt a helyzet. Sokunkat vittek el katonának, előbb Horvátországba, ahol, mint utóbb kiderült, leginkább magyarok harcoltak magyarok ellen, hiszen mindkét oldalon őket rakták az első vonalba... Végül ott volt a NATO-bombázás, amelyről előbb azt gondoltuk, jó célt fog szolgálni, de aztán már a második bombánál kiderült, hogy olyan célpontokat is keresgéltek, ami tulajdonképpen érthetetlen volt. A nagyhatalmak harca... Az előadás is arról szól, hogy ezek a hatalmak úgy irányítgatnak bennünket a háttérből, ahogyan akarnak, mi, kisemberek pedig csak próbálunk túlélni, alkalmazkodni. Ami Trianont illeti, amikor egy nemzet ezeréves múltú országát leharmadolják, arról azért lehet és kell is beszélni, a fájó pontokkal foglalkozni... Az előadás nem vádaskodik, nem keresi azokat, akiket felelősségre lehetne vonni, hanem inkább arról beszél, az emberek hogyan élték túl és meg, és hogyan teszik ezt a mai napig.

Mesélj kicsit a te szerepedről!

– Egy román parasztembert játszok, a főszereplő szomszédját, más nemzetiségű megfelelőjét. A háború előtt mindkettő teljesen normális életet élt, ám a háború nem mindig a legszebb oldalát hozza ki az emberből, ha nem koordináljuk érzéseinket. Ez mindkét oldalra igaz, valójában az összes „oldalra” a világon. Az előadás végén viszont ez a két túlélő megegyezik abban, hogy barátok és testvérek maradhatnak. Az embereknek a háborúkat követően egymás mellett kell élniük, ami nem egyszerű, de csak azért, mert ezt a fent emlegetett nagyhatalmak igen-igen megnehezítik. Az utóbbi száz évben ugyancsak sokszor megnehezítették, különösen mifelénk... És jelenleg is forrong a világ, és nem tudhatjuk, merre halad.

… és civilben (Fotó: Szögi Csaba)

… és civilben (Fotó: Szögi Csaba)

Hogyan esett a felkérés erre a szerepre, és milyen érzés volt a Nemzetiben vendégszerepelni?

– A rendező decemberben hívott fel, hogy lenne-e kedvem játszani a darabban. Ez természetesen nem olyan típusú felkérés, amin sokáig vacillál a színész... Mindenképpen hatalmas megtiszteltetés! A gesztusnak szimbolikus tartalma is volt, hogy néhányan a határon túlról is részt vegyünk a produkcióban. A Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról is érkeztek vendégszereplők. Óriási élmény Attilával dolgozni, igazi festményt komponál rendezés közben. Minden mellékszálat rendkívül precízen kidolgoz, tele van jobbnál jobb ötletekkel. Ajánlom minden színésznek, aki csak teheti, próbálja ki! Nagy kihívás, hogy meg tud-e felelni az elvárásoknak, a temérdek instrukciónak. Vidnyánszky alkotói folyamatának úgyszólván soha nincs vége, mivel a legjobbra törekszik. A színésznek ezer százalékosan kell tehát koncentrálnia. Erőteljes munkatempót diktál, elvárja a pontosságot, ugyanakkor mégsem volt akkora lámpalázam, mint máskor, valahogy biztonságérzetet kaptam tőle, a munkafolyamat közben pedig semmi stresszt nem éreztem. Életem egyik legmeghatározóbb élménye.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége