Azt mondod Hollandiába mégy?/ Igen, oda./ Messze van, azt mondják, hideg szél fúj a tengerről, sokat esik az eső. Meg aztán ami az ország határán túl van, az nekünk csak idegen föld. Sose taposta még senki lába ebből a faluból./ Tulipánok nőnek ott, egy virágoskert az egész ország, filmen láttam, hogy szélmalmok vitorlája karcolja a felhők hasát. Egyébként meg szeretem az esőt./ Pénzed sincs, koldus lehetsz csupán, ki tudja miféle emberek szolgálója./ De legalább szolgálhatok. Jó pénzért örömmel teszem. Tulipánkertészetben fogok dolgozni. És munka után festek majd szép képeket, nézem a tengert. Óceánjárók kürtjének hangját hallgatom és a sirályoknak integetek. /Sirályoknak? Az jó...
Az öreg Szinisa Mihajlovity még soha életében nem látott sirályokat, talán csak a televízióban, de úgy érezte, fölösleges itt már minden további szó. Ha Jovan, akit apró gyermekkora óta ismert, térdén lovagoltatott, cukorral, majd sörrel is kínált, menni akar, kötéllel sem tarthatják vissza.
– De miért is tartanánk? – nézett végig az utcán az öreg Szinisa, miközben apró hullámokat kavart kávéjában. Majd intett kocsmás Milojének: hozhatja a számlát. Elég volt vendéglő teraszából, kihalt falu látványából, hiszen csak öregasszonyokra köszöngetett rá, akik fogatlan szájukkal morogták vissza a jó napotot. Miközben ráncaikból azt olvashatta ki: itt, a hegyek között megállt az idő. Rozsdafoltos már minden óra számlapja, és csak olyan könyvek porosodnak a polcokon, amikből egy láthatatlan kéz régen kihúzta a remény szót.
Fotó: Gergely Árpád
Hagyja Szinisa bácsi, majd én kifizetem./ Miért fizetnéd, ennyire még futja./ Köszönésképpen. Meg búcsúzóul. Holnap indulok. /Busz visz el?/ Busz, egészen Nišig. Onnan meg egy másik, aminek a végállomása Amszterdam. /Amszterdam? Az jó nagy város lehet – kavarta újra a kávéját az öreg Szinisa, de csak a pohár aljára tapadt szikkadt zaccba túrt bele.
– Kiszáradt ez is, mint körülöttünk a föld. Ahogy kiszáradunk mi is szép lassan – gondolta az öreg Szinisa, és jó utat kívánt Jovannak, aki úgy öt méterről fordult vissza, hogy még egy utolsót intsen az öreg Szinisának, a vendéglőnek, a falu egyetlen vendéglőjének, aminek ajtajában Miloje csapott egyet a levegőbe. Jovan nem tudta: ez is a búcsúzás része, vagy csupán a legyeket akarja elhajtani.
Jovan nem először köszönt el a falujától. Néhány éve egy kopott bőrönddel a kezében, zsákkal a hátán indult Belgrádba, hogy az egyetemen bizonyítsa, nem földtúrásra, és főleg nem segélyből tengődésre született. Hanem művész, akinek agyában, ujjában, az ereiben csörgedező vérben is egyetlen vágy kering: gyönyörű képeket festeni. Még csak rövidnadrágot húzott rá az anyja, amikor az iskolában a tanítónő azt suttogta a háta mögött, rajzát nézve: „Te jó ég, ebben a gyerekben isteni tehetség lakik.” Magyarázta is az apjának, kérges tenyerű parasztembernek, Zoran Petrovity, ne legyen már olyan konok ember, ne ítélje haldokló falura, föld túrására ezt a gyereket, őt taníttatni kell.
Az apja meg csak hümmögött, orra alá motyogta, hogy festett képtől még nemhogy szekér, de asztal sarkán billegő morzsa sem mozdult. Kitüntetéssel elvégzett középiskola, sikeres felvételi után mégis hátba veregette, ki tudja honnan, még a nejlonzacskóban összegyűjtött dinárokat is a kezébe nyomott. Majd meglökte: menj, indulj, én ugyan el nem kísérlek a buszig.
– Sok szerencsét, te Picasso! – kiabálta utána Darinka, a borbély lánya, miközben kopott biciklijén elviharzott mellette. – Sok szerencsét! – mondta Ratko, akivel kölyökkoruk óta jártak a patakhoz horgászni, meglesni a meztelenül fürdőző lányokat. És sok szerencsével köszönt el az öreg Szinisa is.
De hiába. Az egyetemhez több kell a szerencsénél. A pénz elfogyott, két év múlva már Miloje vendéglőjének teraszán kérdezgette: és munkát, azt biztos nem találok sehol?
Nem talált. Hallotta ugyan a rádióban, hogy egyik reform ötlete még a másik reforménál is szebb, meg hogy Szerbiára vár az Unió, és akkor aztán megpezsdül itt minden, talán még a falujuk patakjában is pisztrángok táncolnak majd. De Jovan érezte is, álmodta is: neki nincs ideje ezt kivárni. Addig kihalnak belőle a képek, amiket annyira szeretne megfesteni, tubusába szárad minden festék, de még az ecsetek szőre is kihullik. – Akinek esze van, ebből az országból elmenekül – hallotta Miloje vendéglőjében is, ahol szomorkás dalt énekeltek az öregek Jugoszláviáról, és néha Titót is emlegették.
Jovan nem menekülni akart, csak elutazni. Oda, ahol óceánjárók kürtjének hangját hallja, sirályok repülnek a feje fölött, és ahol egykor, nagyon régen egy Rembrandt nevű mester éjjeli őrjáratra indulókról festett képet.
Maga sem tudta, hogyan sikerült összeraknia a buszútra elég pénzt, de ott lapult zsebében, amikor Nišben járva a pénztár ablakához lépett.
– Ez meg talán elég lesz addig, amíg munkát nem találsz – nyomott újabb zacskót a kezébe az apja. Csak nézte a fiát, de el nem árulta volna: több mint tíz családtól szedte össze a kölcsönt, becsületszóval ígérve, mire eljön az újabb nyár, az utolsó fillérig visszafizet minden dinárt.
Jovan arcán puha borosta sem tudta elrejteni a mosolyt, amikor megérezte hátán apja tenyeres lökését – Indulj már, Isten áldása kísérjen az utadon.
Áldás nem kísérte, de egy bordó autó ott gurult a busz mögött, egészen Nišig.
A leghátsó széksorban ülve vette észre a kopott Opelt, furcsán tükröződő szélvédője mögött még két marcona arcot is megfigyelhetett. Tudta, korábban soha nem látta ezeket férfiakat.
– Nišbe jönnek. Miért ne jöhetnének? Nagy város, elférünk benne... – próbált alámerülni egy könyv történetébe Jovan.
– Jöttek. De miért jöttek? – fészkelődött benne a kérdés, amikor a két férfival összefutott Niš belvárosában is. Volt elég ideje ahhoz, hogy az amszterdami busz indulásáig kicsit szétnézzen búcsúzóul, így megcélozta a Tramvaj kávézót, amiről úgy tűnt, mintha a tulajdonos régi villamosok alkatrészeiből rakta volna össze. Szerepel az útikönyvekben is – jutott eszébe, hallva, hogy egy idegenvezető a koponyák tornyáról mesél.
– Az 1800-as évek elején városunkban tört ki az első szerb felkelés az oszmán birodalom elnyomása miatt. A törökök ekkor körbekerítették a várost, a védők bent rekedtek. Amikor elfogyott a lőszerük, úgy döntöttek, nem adják meg magukat – magyarázta a turisták kalauza. De Jovan ekkor már csak a két férfi arcát figyelte, a sötét szemüveg mögé rejtett szemek villanására volt kíváncsi. Mert biztosra vette: csakis őt követhetik. Így aztán, történelmi tanulmányaira emlékezve, inkább csak tudta, mintsem hallotta a régen volt felkelés históriájának befejező részleteit, miszerint a várost elfoglaló törökök egy tornyot építettek, amibe befalazták a lázadók koponyáit, szám szerint 952 fejet.
– Engem nem fognak befalazni. Rám vár Hollandia. Tulipánkertészetben gondozom majd a virágokkal, és festő leszek – motyogta Jovan maga elé. Fel sem tűnt neki, hogy legalább hússzor elismételte már ezt a három mondatot, mintha a szó – tulipánkertészet – megvédené a nyomában lépkedőktől. De nem – a két férfi ott ballagott mögötte a Nišava folyó partján éppen úgy, mint azon az utcán, ami a buszpályaudvarra vezetett ki.
– De mit akarnak tőlem? Nem bántottam senkit. Soha nem bántottam. Én tulipánkertész leszek és festő – próbált lihegve távolodni követőitől. Félelemtől verte ki a hideg veríték, de mire észbe kapott, az egyik férfi már arcába fröccsentette nyálát.
– Jovan Petrovity. Ugye te vagy Jovan Petrovity? Te utazol Amszterdamba? – dőlt rá a kérdés, mintha a koponyák tornyából szakadt volna ki egy tömb, és már lökték is egy kapu alá.
Válaszát meg sem várták, csak egy csomagot nyomtak a kezébe.
– Ebben a szatyorban nyolc tasak por van – szorította a csuklóját az egyikük. – Ezt szépen elviszed magaddal, és amikor a busz megáll Bécsben, ott jelentkezni fog nálad egy férfi, akinek átadod. Ha minden rendben lezajlik, kapsz kétezer eurót. Értve vagyunk?
Jovan üvölteni akart: dehogy vagytok értve, egyébként is, honnan tudod, hogy Bécs felé utazok, meg ki vagy te, miért parancsolgatsz nekem? –, de csak egy szó fért ki a torkán.
– Nem.
– Rossz válasz – ütötte meg a másik férfi. Nem mért rá nagy csapást, de ahhoz elég volt, hogy vékony teste összegörnyedjen.
– Nem – mondta még egyszer, és a macskakővel kirakott utat nézte, de közben az öreg Szinisa arcát látta, Szinisáét, aki nem látott még soha sirályokat.
A tarkóját ért ütés után hányingere lett – Megint rossz válasz! – csattan ismét a férfi hangja, de már sokkal keményebben.
– Ha azt akarod, hogy apád meg anyád még holnap is felébredjen, és ne három nap múlva találják meg őket átvágott torokkal a szomszédok, akkor ezt a szatyrot szépen beteszed a táskádba. Most. Méghozzá az aljára. Értve vagyok? – tolta a vállánál tartva a falhoz a férfi, miközben arról beszélt, pontosan tudják, hol találjuk meg a családját, mert ők mindent tudnak. Közben a másik a homlokára tolta a napszemüvegét, letörölte arcáról az izzadtságot, és cigarettára gyújtott. Nyugodtan, kimérten fújta ki száján a füstöt, mint aki biztos abban, hogy ezt az üzletet már meg is kötötték.
Igaza volt. Amikor Jovan buszra szállt, ott lapult táskája mélyén a nyolc zacskó por törülközők, két ing, két pulóver, négy póló, egy gondosan összehajtott farmernadrág és három szendvics alatt.
– Na, ez a kölök aztán nem egy profi – mondta a röszkei határállomáson a magyar vámos, amikor előszedte a zacskókat, és inkább szomorúan, mintsem dühvel bámult Jovan arcába.
– Kábítószer?
– Nem értem – folyt Jovan könnye, és megint az öreg Szinisa arca úszott elé. Még a hangját is hallotta: idegen föld, ami a határon túl van, az nekünk csak idegen föld.
– Narkó. Így már érted?
Jovan a fejét rázta.
– Csak por. Por van a nyolc zacskóban. Csak por... – motyogta szerbül.
– Védencem azt állítja, és én hiszek a szavainak, hogy számára ismeretlen személyek adták át neki a nyolc nejlonzacskóba csomagolt kábítószer tartalmú anyagot, miközben azt állították, hogy azok csak port tartalmaznak. Ez a por lehet bármi, gondolhatta a védencem – mondta egy magasra nyúlt, kirendelt védő a bíróságon. Jovan fülébe meg azt súgta egy órával később, az ítélethirdetés után: fellebbeztek, de a II. fokú tárgyaláson tegyen a bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomást, mert akkor talán a 7 évnél enyhébb büntetésre számíthat.
– Még hogy kényszerítették? Azt hiszi, ezt a mesét beveszi itt egy bíró is? – sziszegte az ügyvéd, és dühösen vakarta meg a nyakát, ott, ahol felhorzsolta a talár gallérja.
– Hallottak már különösebb kifogásokat is. De a kábítószer az kábítószer. Csempészését, birtoklását, árusítását Magyarországon különös szigorral büntetik. Kaphat akár 15 év fegyházat is – csúszott le az ügyvéd keze a nyakáról, és megveregette Jovan vállát, mint aki azt hallotta valahol, veregetéssel lehet erőt önteni az emberbe.
Majd elköszönt, és eldöntötte: ezen a nyáron az Adriára megy nyaralni. Túl régen látott már tenger fölött táncoló sirályokat.
