A magyarkanizsai Kovács Antal (1950–1994) szobrász életművének bemutatására került sor a Dobó Tihamér Képtárban. Az este folyamán az érdeklődők megtekinthették a művész főleg gipszből és agyagból készült egyedi szobrait, valamint a róla és a művészetéről szóló monográfia bemutatójára is részt vehettek. A magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely többéves előkészítő munkája után az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet jelentette meg a Kovács Antal szobrász birkózása az agyaggal című monográfiát az elmúlt év végén. A bemutatón közreműködött Bicskei Zoltán és Tolnai Ottó, a kötet szerkesztői, valamint Virág Gábor és Brenner János a Forum Könyvkiadó részéről.
– A kiadónak sok olyan projektje van, ami hosszú évekig tart, ez a projekt is egy ilyen vállalkozás volt. Körülbelül hat évvel ezelőtt kezdődtek el az első megbeszélések ezzel a kiadvánnyal kapcsolatban, és bevallom őszintén, hogy sokszor azt hittem, hogy ez soha nem fog elkészülni, de ugyanakkor a két szerzőben, Bicskei Zoltánban és Tolnai Ottóban egy olyan fajta elhivatottság, megszállottság volt végig, ami előre vitte az egészet. Féltően nyúltak ehhez az egész anyaghoz, és végül sikerült egy – véleményem szerint – igen szép kiadványt az asztalra tennünk. Nagyon szeretjük azt, amikor a Forumnak ez az értékmentő, értékmegőrző szerepe is hangsúlyossá válik, ugyanis egy olyan alkotó művészetéről van szó, aki kevésbé ismert. Kovács Antal alkotásait eddig nem sokan ismerték, de talán ennek a monográfiának köszönhetően ismertebbé tehetjük őket. Nagyon várjuk a művészettörténészek, illetve a szakértők véleményét erről a könyvről, a művész munkásságáról. Reméljük, hogy pont ez az értékmegőrző, értékmentő szerepünk is hangsúlyosabbá válik ez által – mondta Virág Gábor a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója.
44 éves korában lett öngyilkos Kovács Antal, akit Magyarkanizsán mint birkózót és kőművest ismertek. Nagyon kevesen voltak, aki tudták róla, hogy szobrászkodik is – mondta Bicskei Zoltán, a monográfia egyik szerkesztője.
– Sokáig mi sem tudtuk elhelyezni, hogy hol van Kovács Antal szobrászatának a helye. A most megjelent monográfia és a szobrok, amelyek most kiállításra kerültek, segítenek megtalálni azt a helyet, hogy hova is tudjuk elhelyezni őt és az alkotásait. Reményeink szerint a helyiek, a magyarkanizsaiak is megismerkednek a munkásságával. Sajnos már évtizedek óta nincs köztünk Kovács Antal, de ez az idő is segítséget ad ahhoz, hogy objektívabban és kevésbé elfogultan nézzük az alkotásokat. Úgy gondolom, hogy ezek a szobrok már magukban is tudnak annyit kisugározni, hogy rájöjjünk, hogy egy nagy formátumú szobrászunk volt Magyarkanizsán, akit életében sajnos nem vettünk észre, akit nem tudtunk megtartani, hiszen elszakította magát tőlünk, de most itt az ideje, hogy felemeljük. Jogörökösként és magyarkanizsaiként is bízom benne, hogy egyszer eljuthatunk odáig, hogy egy köztérre kerüljön az egyik szobor. Ezeket a szobrokat ki lehet nagyítani, akár a kubikos szobor is jó ötlet lenne, kubikos emlékműként is funkcionálna – mondja Bicskei Zoltán.
Kovács Antal tragikus életutat járt be, mint ahogy ezt a végső pontja is mutatja. Ez a tragikum tükröződik a szobrokon is. Azonban aki végiglapozza a róla készült monográfiát, az a végén rendkívül harmonikus és szép szobrokra akad. Szinte hihetetlen, hogy a küszködésekkel teli és megszakadt élet végén a harmónia győz. Az alkotásokat ugyan még kevesen látták, de a jogörökösök nem mondanak le arról, hogy Magyarkanizsától távolabbra is eljusson a kiállítás.
– Kis szobrokról van szó, ahhoz, hogy ez másokhoz, más kiállítótermekbe is eljuthasson arra lenne szükség, hogy kinagyítsuk őket, mert akkor mutatkoznának meg igazán. Ez azonban költséges. A művész egyébként nem élt nagy lábon, egyszerű anyagokkal, szerény méretekkel dolgozott. Főként gipszből és agyagból készültek az alkotások, amiket aztán kiégetett. A kiállítás végével a régi helyére kerülnek ezek a művek is, egyelőre nincs olyan hely, ahol elhelyezhetnénk, mindenki számára láthatóvá tehetnénk a helyi művészek által készített alkotásokat. Almási Gábor, Dobó Tihamér és Kovács Antal csak néhány név azok közük az alkotók közül, akiknek a művei nem a megfelelő helyen vannak, nem lehet őket látogatni. Magyarkanizsán nincs múzeum, nincsenek emlékházak, ahová elhelyezhetnénk az életműveket. Egy újabb életművet kell majd bezsúfolni egy irodába, a padlásra, habár korántsem ott lenne a helye. Arról azonban nem mondunk le, hogy kialakítsunk egy olyan helyet, ami méltó helye lesz e helyi alkotók életművének – tette hozzá Bicskei.
A jogörökösök vállát egyfajta súly is nyomja, mert a kiállítás végével nem tudják megfelelő helyre vinni az alkotásokat. Ez nem csak Kovács Antalnál van így, ez sajnos jóval több életműnél jelent gondot. Égető szükség lenne egy olyan intézményre, ami a délvidéki írók hagyatékát egy helyre gyűjti vagy legalább számon tartja és megfelelően kezeli azokat – mondta Tolnai Ottó a bemutatón.
– Volt alkalmam sokszor találkozni vele. Tóninak érzéki szeme, nagy tenyere, birkózó keze volt, és Dobó Tihamér kiváló tanítványa volt. Tihamér rajztanfolyamot tartott fiataloknak, ahova egyszer becsöppent Kovács Antal is. Tihamér nagy lelkesedéssel tanított az elején, nagyon élvezte, de az idő múlásával nehezére esett már. Végül megszüntette az iskolát, de Tóni rendíthetetlen volt, tanulni akart. Minden szerdán ott ült a lépcsőn, és várta Tihamért. Egyik alkalommal is így volt ez és a tanítványnak egy mosdótál, egy szék és egy seprű csendéletének a lerajzolása volt a feladata, amit szó nélkül teljesített is. Hihetetlen volt nézni Tóni és Dobó Tihamér viszonyát, szinte félszavakból megértették egymást. Emlékszem arra, hogy egyszer Tóni elővett egy megviselt kockás füzetet, amiben vázlatok voltak, amiket kék golyóstollal írt. Tihamér lapozta a füzetet, egyszer csak megállt egy fiú portréjánál. Tihamér csak annyit kérdezett tőle, hogy: Ugye zöld volt a szeme? Tóni válaszolt: Igen.
Tolnai Ottó többször foglalkozott már Kovács Antallal és művészetével is, mellyel talán közelebb vitte, megismertette Tóni személyét az emberekkel:
– Sokszor eszembe jut, hogy ez a fajta munka, amit én csinálok, például hogy írok képzőművészekről, az szépen is hangzik, meg sokszor érdekes is. Egyszerűen az van, hogy találkozol ilyen gyerekekkel, fiatalokkal, különböző művészekkel, lelkesedsz értük, a munkájukért, körül tudod írni a munkásságukat. De ott a kérdés benned, hogy tudsz-e annyit adni neki, hogy ereje legyen az élethez?
