Falfehér gyerek kucorog a folyosón. Nincs túl meleg az iskolában, de azért nem kellene télikabátban gubbasztania. Az ügyeletes kollégával megnézzük, lehet, hogy lázas is kicsit. Nincs jól, panaszolja, és köhög is mellé csúnyán. El kellene menni orvoshoz, beteg vagy, javasoljuk. Ő már volt, mondja, és előkapja a papírt a zsebéből: igazolás. Egész hétre. Hahó, neked most otthon kellene lenned az ágyban! Igen, de elküldtek a szüleim, mondja. Javítanom kell, és ma van az ellenőrző.
Hívjuk a szülőket, nem értik, miért kell eljönniük a gyerekért, annyira nem beteg. Végül eljönnek, mert megmagyarázzuk, hogy orvosi igazolással nem tartózkodhat a többiekkel egy légtérben. De csalódottak, amiért nem írta meg a felmérőt, mert így nem lesz ötöse félévre. Nem baj, mondom, lehet még év végére, de úgy látom nem elég vigasz.
Sokszor megtörténik, hogy a beteg gyerekeket elküldik a szülők az iskolába. Nem azért, amiért elsőre gondolnánk, hogy felelőtlenek. Egyszerűen csak nem szeretnék, ha lemaradnának a tananyaggal, tudják, pótolni nehezebb. Szeretnék, ha mindenen időben túlesnének, ha mielőbb túl lennének a nehéz megmérettetéseken. De bizony vannak olyan helyzetek, amikor türelmesen ki kell várni a megfelelő alkalmat, nem sürgetni a gyereket, az eseményeket.
Azt gondolnánk, hogy a türelmesség csak ilyen mindennapi dolgokban merülhet fel, mint például az iskolából hazaérve elkészített házi, amit ráadásul kötelességtudatnak nevezünk. Vagy kimerül abban, hogy nem szedjük le csemeténk fejét, ha már ötször elmondtuk, mégsem rakja el a ruháit. Valójában azonban a türelmesség-türelmetlenség kérdése a gyereknevelésben és -oktatásban sokkal összetettebb jelenség, mint azt gondolnánk. A nevelői-tanítói türelmesség megjelenhet olyan mindennapi tevékenységek során, mint az otthon felejtett füzet, a halogatott mosogatás, és egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy majd meglesz holnap. Amit már egy hete ígérget. Ami ennél lényegesebb, hogy a ránk bízott gyerekeket nem egy darab agyagtömbnek nézzük, amely olyanná válik, amilyenné faragjuk. Fontos, hogy meglássuk benne, mivé válhat ő maga, ha – és ebben rejlik az igazi türelmesség – hagyjuk őt önmagává alakulni. Természetesen a határok megszabása az őt körülvevő felnőttek feladata, de ha van elég türelmünk hozzá, és a folyamat során felismerjük a megfelelő beavatkozás helyét, idejét és mikéntjét, ha nem sürgetjük, akkor azok közé a szerencsés szülők, nevelők közé tartozhatunk, akik láthatják a kibontakozóban lévő személyiségeket érett emberré válni.
Ehhez az úthoz (akár szülőként, akár tanítóként foglalkozunk a gondjainkra bízott gyerekekkel) ismernünk kell a gyermeki érés és fejlődés alapjait, annak mérföldköveit, vagy legalábbis bízni abban, hogy vannak ilyenek. Tudnunk kell, hogy az olvasás elsajátítása egy folyamat, évekig tart, és nem kell elsőben folyékonyan és értőn átrágnia magát az olvasmányokon ahhoz, hogy később olvasóvá váljon. Sőt, annál inkább válik majd azzá, minél több türelemmel fordulnak felé, miközben csetlik-botlik a betűk világában. Ha nem éri kudarc, ha akkor és annyit olvashat, játékosan, ami az aktuális érettségi fokának megfelel. Vagy szem előtt tartjuk azt, bármilyen tehetséges a kiskamasz az osztályunkban, hogy éppen hullik szét a családja, az élete. A válás, a szeretett személy súlyos betegsége, külföldi munka, ami oly gyakori manapság, alapjaiban rengeti meg a gyerekek életét, és nem két hétig tart a földolgozása, hanem sokszor évekig. Türelem kell hozzájuk, mert beszólnak órákon, lázadnak, sutba dobják a tankönyveket – a kamaszok konkrét krízishelyzet nélkül is krízist élnek meg. Hinnünk kell abban, hogy amikor túl lesz a nehéz időszakon, akkor megtalálja az útját. Igen, lehet, hogy évek múlva, vagy csak huszonévesen, de a mi felelősségünk meglátni, hogy ez az időszak elérkezik, ha türelmesek vagyunk vele. Ha sürgetjük, akkor csak eltávolítjuk magunktól és minden értéktől, amit mi képviselünk. Bízzunk abban, hogy konstruktív, eredményes felnőtt válik belőle akkor is, ha nem siettetjük. Nem siettetjük megtanulni írni-olvasni, megfelelően viselkedni, betegen ellenőrzőt írni, a lelki vívódásait földolgozni, hanem segítjük szeretettel, türelemmel – és határok felállításával is, igen. Mert a gyereknevelésben arra is szükség van, de szeretet nélkül hiábavaló – és káros is.
