Január második hete kezdődött, vége a szabadságnak. Korán kelt, mint mindig. Ma vagyok negyven éves – nyújtózott egy nagyot. A legszebb férfikor – nézte meg magát a fürdőszoba tükrében, és elsimított egy ráncot a szája körül. Alig hallotta meg a mobil csörgését, olyan hangot állított be rajta, mint régen a vonalasé, semmi nyálas zene, még csak az hiányozna. A főnöke volt, aki elnyújtott orrhangon arra kérte, dehogy kérte, utasította, hogy menjen le vidékre, képviselje az anyavállalatot, mert betegek lettek a munkatársak, vagy sürgős családi elintéznivalóik vannak. – Te meg úgyis egyedül élsz – heherészett a diri –, nem kell magyarázkodnod, meg tudsz mindent, nálad is van a prezentációból. Választ se várva szakította meg a beszélgetést, ő meg állt a nappali közepén, nézett ki a hófödte fenyőkre.
Idáig sikerült elkerülnie azt a vidéket – ahova most mennie kell –, még a környékét is. Az elején nem volt tudatos, nem is gondolt rá. Egek, hiszen alig volt húszéves! Az első kocsiját spórolta össze nyári munkából, és sóher volt, de veszettül. Sajnált magától mindent, nem ivott meg még egy olcsó kisfröccsöt se. A többiek kiröhögték, könnyű volt nekik apuci pénzéből villogni. Ő is tehette volna, de nem kért az öregétől semmit, alig várta már, hogy elpucolhasson otthonról. A kocsi viszont kellett, jobban vágyott rá akkoriban, mint bármire. Anyját persze sajnálta, vele utána is tartotta a kapcsolatot, de az apjából elege volt. Mindig csak a pénz, az ügyeskedés, a kapcsolatok, hogy kivel érdemes jóban lenni, kit kell elkerülni – nem lehetett nyugodtan végig enni egy ebédet a kioktatástól elment minden étvágya. Most meg sietnie kell, nincs itt az ideje a nosztalgiának. Majdnem kétszáz kilométer, és a rádió sárga riasztást mondott. Morgott valamit, aztán lement a garázsba. Megsimogatta az autót, ezt sose felejtette el. Ezüstszürke gyönyörűség, minden extrával felszerelve. Kitolatott, gyorsan kiért a városból, aztán se volt forgalom. Szépen haladt, halk zene szólt, bent kellemes meleg, semmi nem emlékeztetett arra a hajdani útra.
Az első járgánya zöld volt, lestrapált, az ócska autórádió nyikorgott, meg a fűtés se működött. Ő mégis boldog volt, hosszú haját hátul egy bőrszíjjal összefogta, néha rálehelt elgémberedett ujjaira. A motor szépen duruzsolt, aztán recsegni kezdett és leállt. Kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, aztán csak nézte, ahogy gőzölög a víz. A hideg szél arcába vágta a porhót, ványadt kabátja alá befészkelődött a hideg. Január volt, a leghidegebb évek óta. Nem is olyan messze az országúttól egy tanyát látott, a kéményből bodor füst kanyargott az ég felé. Ott meleg van, otthon vannak, és adnak egy kanna vizet – majd hosszú lépteivel elindult, s már az első lépéskor térdig elsüppedt. Majd egy órába telt, hogy odaérjen. Két loncsos kuvasz acsarkodott rá, de nem támadtak. Egy hosszú hajú lány jött ki az udvarra, kezében moslékos vödör, az ólakhoz indult. Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán ő nagy zavartan elmondta, hogy mit akar. A hó egyre vadabbul esett, a vihar lesöpört egy cserepet, a fák száraz gallyai reccsenve törtek össze, mint az üvegszilánkok. Ahogy hátra nézett, a ködtől nem látta az utat. Egész éjjel nem csitult a szél, ő meg ott maradt. Fiatalság, bolondság – gondolt arra az éjszakára. Szép volt a lány, és nem érdekelte őket a másnap. Minden olyan természetesen jött, a csók is, aztán meg az ölelés. Reggel alig tudták magukat összekapni, megjöttek a szülők, a testvérek, akik a városban rekedtek. Keskeny ösvényen jutott ki a kocsijához, a két öcsi segített neki kiásni a hó alól. Máig se tudja, hogyan, de egy pöccintésre indult. Integetett, de a fiúk csak néztek utána komoran, mosolytalanul. Ahogy teltek az évek, egyre többet gondolt arra az éjszakára, meg arra a lányra. Lassított, a kanyar után ott lesz a tanya, előtte a három nyárfa. Kiszáradt a szája az izgalomtól, a szíve egyre gyorsabban vert. Megállt, nézte a kopár tájat. A tanya helyén földbe süppedt falmaradványok, meg egy kiszáradt fa, derékba hajolva.
A gémeskút elárvultan meredt a szürkülő égbolt felé.
