Jósolni nem lehet. A jövő alakul és nem előre meghatározott, tehát megismerni sem lehet. Az csak játék, amikor Nostradamus (Michel de Nostredame, 1503–1566) homályos és rébuszokban megírt szövegeiből kiolvassák, hogy megjósolt valami sokkal később eljövendő eseményt. (Például Napóleont vagy Hitlert.) Persze vannak hozzáértő emberek, akik meg tudják mondani, hogy a csírából mi lesz. De ők is tudják: ahhoz, hogy tényleg az legyen, megfelelő feltételrendszer van szükség, és az kell, hogy ne történjen vele semmi baj. Így a mai folyamatokból-eseményekből mi is megsejthetjük, hogy azok vajon milyen irányba fejlődnek tovább. De itt is az kell, hogy ne álljon elő semmilyen fordulat. Az új esztendő elején mégis feltesszük a címünkül választott kérdést.
És van valaki, aki száz évvel ezelőtt jól mérte fel a csírát: napjainkig némi módosítással tényleg az lett belőle, amit megjósolt. Ez az ember Oswald Spengler, aki Nyugat alkonya című művében megírta: elindult egy folyamat, amely odavisz, hogy a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s tönkre teszi a nemzetállamokat.
Ebből a jóslatból bejött, hogy a piac és a gazdaság az állam és a politika fölénőtt. Abban az értelemben, hogy az állandóan növekvő elégedetlenséget szül. Mert a munka mind nagyobb hajszává, a munkahely pedig mind bizonytalanabbá vált. A gazdaság növekedése ugyanakkor megállt, a jóléti állam mind jobban akadozva tudja csak ellátni feladatát, és a fékevesztett fogyasztáshoz szoktatott polgár mind nehezebben tartja bizonytalanná vált életszínvonalát, az állam pedig mind keményebb megszorításokra kényszerül.
Ez a tényező az új esztendőben is hatni fog. Abban a korban, amelyben a benzin jelentéktelen drágulása magát egész éven át tartó tiltakozó mozgalmat szült, biztosra vehetjük, hogy 2020-ban is növekszik az elégedetlenség és könnyen állandó, sokszor randalírozássá fajuló tiltakozásokot robbant ki. Borítékolhatjuk tehát, hogy folytatódnak azok az elmúlt évre jellemző tüntetések, amelyekről munkatársunk lapunk múlt hétvégi számában átfogó képet festett.
Az előrejelzéshez azonban hozzá kell számítani két tényezőt. Egyet, amely mérsékli a helyzet teremtette tiltakozást, és még egyet, amely a tiltakozások melegágyává válhat. Az egyik az, hogy csak részben jött be Spengler jóslatának az a része, hogy ez a helyzet tönkre teszi a nemzetállamokat. Mert tényleg nehéz helyzetbe kerültek a kormányok, amelyek eddig elhitették a választókkal, hogy ők a már rég nem létező függetlenséget védik és van annyi erejük arra, hogy megvalósítsák választási ígéreteiket. De a nacionalizmus élesztgetésével megtalálták az ellenszert is. Most már azt hirdetik, hogy ők nem mindenhatóak, de védik a nemzeti érdekeket, és az elégedetlenséget a nemzetközi tényezők vagy más nemzetek felé tudják terelni, vagy legalábbis megpróbálják. Ami viszont még jobban felkorbácsolhatja a szenvedélyeket azaz, hogy a szakértők már új gazdasági válsággal ijesztgetnek.
Jóslatukat valószínűsíti, hogy a világgazdaság lendülete már tényleg lefékeződött és további visszaesés várható. Szépen látszik ez az euróövezet gazdaságának alakulásáról szóló kimutatásokban. Ezekből kiderül, hogy az eurózóna gazdaságának átlagos növekedése 2018 szeptemberében érte el a maximumát: 2,3 százalékot és a múlt évi maximum (1,7 százalék) márciusban volt. A növekedés azonban októberben már csak 0,7 százalékos lett.
A helyzetet súlyosbítja még két körülmény. Az egyik a nagy fokú eladósodás, amely – akár vállalják, akár próbálják elkerülni a kormányok – kikényszeríti a további megszorításokat. Az a helyzet ugyanis, hogy az euró bevezetésekor kimondták: a tagország adóssága legfeljebb a nemzeti jövedelem 60 százaléka lehet. Ma viszont az euróövezet átlaga a nemzeti jövedelem 86,4 százaléka. (Olaszországé 138, Franciaországé 100, Spanyolországé 98,9 százalék, de még Németországé is 61,6 százalék.) A másik körülmény pedig az, hogy a „kis” országok gazdasága nő (Máltáé 5,1, Írországé 4,3, Észtországé, Litvániáé és Ciprusé pedig 3 százalék fölött.) És a „nagy” gazdaságoknál tapasztalható a visszaesés. (A német gazdaság növekedése 0,5, sőt Olaszországé nulla százalék.)
A helyzetre jellemző, hogy az eladósodás ellenére minden változtatási kísérlet heves ellenállásba ütközik. Ezt mutatja Franciaország példája is. Emmanuel Macron az az európai államfő, akinek világos reformprogramja van. (A munkatörvénykönyv módosítása körüli csata már lezajlott, most folyik a birkózás a nyugdíjrendszer megváltoztatásáért. És ha ez is elmúlik, jön a még fájdalmasabb: a közigazgatás átszervezése.)
Belegondolni is rossz, hogy mi lesz itt, ha a klímaváltozás is fájó rendszabályokat kényszerít ki. De már most is felvetődik egy kérdés, amely alkalmas a helyzet súlyosbítására. Ez a migránskérdés. A migránsokból ugyanis Európa legsúlyosabb gondja lett. Az ógörög drámákból tudjuk, hogy a tragédiához két igazságnak az ütközése kell. Itt az egyik igazság az, hogy a migránsokat senki sem látná szívesen a saját területén. (Németország az olcsó munkaerő reményében beengedett egy milliót, amikor már milliókat fogadott be európai országokból. De már ez a tényező sem hat.) A másik igazsága a következő: a migránsok itt vannak és nem fojthatjuk őket a tengerbe. Marad tehát egy kérdés, amely kiélezi az EU tagállamai közötti viszonyt, de növeli a belső elégedetlenséget is.
Végül hangsúlyozzuk: nem jósolgatni akarunk. Mert a jóslásnak csak a Facebookon keringő változata lehetséges: lesz ez vagy az, így vagy úgy. De még itt is ott a kétely: lehet, hogy annak épp az ellenkezője igaz?
