2024. április 23., kedd

Tornyok lelke

Tóth Vilmos magyarkanizsai építész a Magyar Művészeti Akadémia díjazottja

Szerencsém van, hogy olyan építészeket ismerek, akik nem elégszenek meg azzal, hogy pusztán csak lerajzolnak egy tervet, amelynek alapján megépül a lakóház vagy középület. Az észszerűség mellett ugyanis megannyi apró részlet és magyarázat bújik meg, ezt szűrtem le a Tóth Vilmossal való beszélgetésünk során. Ő is azok közé tartozik, akik lelket lehelnek az épületbe, férfi és női princípiumról beszél, a ház homlokáról, szeméről. Nem régiben a Magyar Művészeti Akadémia építészeti díját vehette át Budapesten. Negyven év munkáját ismerték el ezzel, de amellett, hogy meghatotta és jóleső érzéssel töltötte el a díj, legalább ugyanannyit jelent neki, hogy az általa tervezett épületek szép állapotban, körbeölelve minket, itt vannak, virulnak és bennük eredményes munka folyik. Ezt el is mondta, hogy egy-egy általa tervezett épület előtt elhaladva örömmel mélázik, mint ahogy egy szülő a gyermeke sikerességét nyugtázza.

* A Délvidék magyar építészeti hagyományát folytató, műhelyteremtő építészeti tevékenységéért kapta a díjat az indoklás szerint. Az Ön olvasatában ez mit jelent?

– Nagyon messzire kell visszanyúlni, mert már középiskolás koromban elkezdődött ez a történet. Cs. Simon István költő felkarolta a fiatal gyerekeket Csókán a Móra Ferenc Művelődési Egyesületben, megfertőzött minket a népdalokkal, a népművészet szeretetével. Mivel Szabadkán jártam az építészeti szakközépiskolába, engem elsősorban a parasztházak kezdtek foglalkoztatni, a régi építészetre, a polgárházakra és a városok épületeire is kiterjedt a figyelmem. Elkezdtem nyitott szemmel járni és innen megmaradt bennem a régi iránti tisztelet és szeretet, amit aztán az egyetemen is próbáltam a grafikai munkákon keresztül belevinni az akkori gyakorlatokba, Belgrádban, ahol tervezési szakon tanultam. De hát a belgrádi, modern gondolkodású tanárok ezt csak elfogadták, de méltányolni magas szinten nemigen méltányolták. Amikor elkezdtem dolgozni a nyolcvanas évek elején, akkor is próbáltam hasonló gondolkodásmódban tervezni. Megőrizni a régit, a régibe beleilleszteni az újat, de úgy, hogy belesimuljon, hogy egy folytatása legyen annak a réginek, de olyan módon, hogy az új kornak a szellemét hordozza, de mégis legyen benne valami a múltból, valami, ami benne van a génjeinkben.

* Milyen építészeti hagyomány van a Délvidéken, mi az, ami benne van a génjeinkben?

– Amit a magyar királyság itt hagyott nekünk a kiegyezések után, mert valójában a 48-as forradalom ezen a vidéken elég sok települést megsemmisített. A nemzetek közötti forrongás és ellentét, amit szítottak annak idején az osztrákok, azt eredményezték, hogy felégették a falvakat, kisebb városokat, mint ahogy Kanizsát is szinte teljesen porrá égették. Az utána történő építkezés már egy eklektikusnak nevezett építészeti stílusban történt meg, ami főleg a kisvárosokra jellemző. Az eklektika annyit jelent, hogy abban jelen van szinte minden történelmi stílus.

* De még véletlenül se jelent kuszaságot?

– Nem. Abban az időben az iskolában úgy tanították a kőműveseket, hogy minden díszt le kell tudniuk rajzolni, de nem akárhogy ám! Olyan szép színes rajzokra futottam rá padlásokon és régi épületek fölmérésekor eldugva a szobákban, hogy csak csodálkoztam. Ámultam rajta, hogy mit tudtak azok az emberek az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején, hogyan tanították őket, mert akkor egy mesterember egy mai mérnökemberrel volt azonos, főleg a kisebb városokban, ahol nem volt főépítész, aki az egész városfejlődést kézben tartotta volna. Okulva a 48-as történéseken akkor már nem nagyon engedték a nádtetős építkezést, cseréppel kellett fedni, gyúlékony anyagot tetőkön nemigen lehetett használni, mert azon keresztül a vörös kakas legkönnyebben halad tovább. Ez az építészeti miliő határozta meg a vajdasági városoknak a hangulatát, ebben nőttem fel. A falvakban pedig maradtak azok a szép, régi parasztházak, három osztattal, tornáccal. Ennek nagyon sok változata van vidékenként. Ami jellegzetes, hogy a török után ezt a területet úgy telepítették be, cseheket, lengyeleket, bolgárokat, szerbeket hoztak ide, és mindenki átvette ezt a Kárpát-medencei háztípust. Van egy nagyon szép könyv, a Magyar ház mágikus titka, amelyben gyönyörűen leírja a szerző, hogy a háznak van homloka, szemei, szemöldöke (mestergerendája), tehát van gerince. Minden antropomorf. Olyan, mint egy ember.

* Mik azok, amiket Ön megtartott a régiből és milyen újdonságokat alkalmazott?

– A korszerű funkciót vittem bele, azt, amit ma, a mai ember igényel egy-egy épület jól működő képessége végett. Megjelenésében pedig a parasztházak arányosságát, formai tisztaságát vagy a kisvárosokban megépített polgári, eklektikus stílusnak a jegyeit. Mindazt, amit én láttam, amit tapasztaltam ezeknek a házaknak a megismerésével, azt mind próbáltam belevinni. Jelen vannak már a magyar szecessziónak nagyon szép elemei. Bánátban a Koós Károly által elindított mozgalomnak is van egy nagyon szép, régi iskolaépülete. Kaptam egy olyan építészeti eredményt, hogy újak voltak ezek az épületek, de mégis belesimultak a környezetbe. Az emberek gyorsan megszerették, és nekem úgy tűnt, úgy érzik, mintha már száz éve ott lenne egy-egy új épület. Ami még nagyon jólesett, mikor ezek az épületek készen lettek, nem firkálták össze őket. A graffiti kikerülte őket.

* Számon tartja-e, hogy hány épületet tervezett és ezek közül van-e olyan, ami különösen kedves a szívének?

– Persze, hogy vannak. A kilencvenes évek építményei, bár voltak a nyolcvanas években is, kezdő építész koromból származóak is, ám akkor még az Építőipari Kombinátnak nagyon erős befolyása volt. A kivitelezők nagyon befolyásoltak akkoriban bennünket, tervezőket, hogy hogyan dolgozzunk. Sokkal racionálisabb, egyszerűbb szerkezetű épületeket kellett tervezni, amelyeket könnyebb és olcsóbb volt kivitelezni. Abból az időből azonban például a kispiaci iskolát nagyon szerettem, aztán a kanizsai általános iskolát, az Ady-épületet is én terveztem, a városközpontban lakóházakat. Volt egy nagyon szép megbízatása az irodánknak, Szerbcsernyén a negyvenes években épült szép kis kastélyt kellett helyreállítani és bebútorozni. Ott sikerült végigvezetni ezt a gondolkodást, megőrizni azt, ami régi, szinte műemlékként nyúltam hozzá.

* Egy iskolába, egy lakótömbbe milyen magyaros motívumokat lehet belevinni?

– A magyaros motívumokat bele lehet vinni, mert a magyar építészetet még a pannon építészetbe is belevitték Csete Györgyék a nyolcvanas évek derekán, a magyar tulipán motívumokat például, a paneleket úgy alakították ki. Itt nálunk is volt olyan kísérlet. Én nem annyira magyar motívummal tűzdeltem tele a házaimat, hanem inkább hangulattal.

* Mitől Tóth Vilmos-os egy ház, mi az, ami mindegyik épületében benne van?

– Az épülettől is függ. Volt, amikor előszeretettel alkalmaztam a kupolákat, elsősorban a könyvtáraknál, például a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet esetében, ott is a kupola alatt egy könyvtár van. Valahogy a könyv és a tudás nekem olyan nőies, amire ráillett egy kupola, ugyanakkor a gömb forma határtalan, ami körülvesz bennünket, a világűrt is úgy képzelem, hogy egy nagy labdában evickélünk itt benn. A kanizsai könyvtárra is tettem kupolát. Ebben az estben kettősség van: a női meg a férfi princípium, a női alá rendeltem a könyvtárat, a férfi alá, a torony mögé pedig az aktív tevékenységeket. Ott olyan aktivitás zajlik, ami erős, határozott, azt úgy gondoltam, hogy férfias. A könyvtár viszont csöndes, nyugalmas, meleg, nőies. Szerettem úgy felosztani az épületeket, hogy harmonikus, kis elemekből tevődjenek össze. A könyvtárnál vagy épp a Művészetek Házánál többféle épületforma alakít ki egy egységes hangulatot. Szerettem a míves mestermunkákat, azt bemutatni, hogy egy kőműves nem csak olyan falakat tud csinálni, amiket aztán el kell takarni vakolattal, hanem abban van egy mesterségi minőség és szépség is, ugyanezt visszavonatkoztattam minden mesterségre. Próbáltam népszerűsíteni magukat a régi mesterségeket is, mert akkor, mikor én már gyakorló építész voltam, elkezdett fogyatkozni a mesteremberek száma.

* Gyakran visszaköszönnek a kémények és a tornyok.

– Egyszer láttam egy olasz, tengerparti várost, ami tele volt tornyokkal. Aztán kiderült, hogy minden család építtetett magának egy tornyot, na nem azért, hogy dicsekedjenek. Az asszonyok oda másztak fel, lesték a tengert, hogy mikor jön vissza a férjük, aki tengerész volt. Ez annyira tetszett nekem, és Kanizsán csak három torony volt. A kilencvenes években fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok legalább két olyan házat, amin torony van. Ebből hét torony megvan. Öt házon. De annak is van egy más szellemi, filozófiai értelme is, mert a torony, ahogy – Makovecz is annak idején előszeretettel magyarázta –, összekapcsolja az alsó és felső világot. Kanizsán ilyen a Művészetek Háza, a Regionális Kreatív Műhely, a könyvtár… Ahogy látom, jól érzik ott magukat, akik benne tevékenykednek, és azok is, akik csak vendégek ott.

* Napjainkban mivel foglalkozik és mik a tervei?

– Másfél éve nyugdíjas vagyok. Mivel nagyon megváltoztak az építészetben a körülmények, szinte a jogtudomány jobban érvényesül az építészeten belül, mint maga a szakma, annyira szabályozzák és törvényekkel irányítják, hogy a szakmára már nem sok figyelem van fordítva. Terveim vannak, próbálom megtalálni a helyem nyugdíjasként, de a terveket ne kiabáljuk el, mert akkor nem sikerülnek.