2024. április 26., péntek

Miért ittad meg a citromlét?

Ha készpénznek vesszük, hogy a szerkesztőségek kizárólag az értelmi és technikai szinten is rátermett újságírókat küldik ki tudósítani a külföldi versenyekre, bár kivétel e tekintetben is bőven akad, a szolgálati utak egyetlen komoly kihívása az étkezés marad.

Amikor ugyanis megérkezel egy számodra ismeretlen, vagy alig ismert városba, és nem úgy szervezett az utad, hogy ott a szállodában a napi három étkezést is eleve tartalmazza az előre kifizetett számla, és olyan sportágakról tudósítasz, amelyek versenye egész nap, vagy két, délelőtti és délutáni részben folyik, és nincs lehetőséged magadnak elkészíteni az ételt, komoly nyomozómunkát igényel a kimondottan kevés szabadidőben a táplálkozási lehetőségek feltérképezése. Az egészet csak bonyolítja, hogy nem nyugati napidíjjal, hanem szerényre kiszabott szerbiaival, korábban jugoszlávval gazdálkodhatsz, amiért néha igényes számtani művelet elvégzése kellett hozzá, hogy éhen se maradj, és a végéig fussa a pénzedből.

A nap egy részét ezért gyalogosan kell megtenni, sok kirakatban elolvasni az ét- és árlapot, és természetesen megjegyezni hol is jártál, és miként tudnál oda újra eljutni. Amikor mindez megvan, már tisztában vagy vele, hogy csak gyors étel, esetleg klasszikus és egyszerű harapnivaló, vagy pedig helyi különlegesség lesz a menü.

Ha nem lettem volna újságíró, ha nem tudtam volna a fenti problémákat megoldani, és a számtan sem ment volna, sok ínyencséget soha nem próbálok meg, így azonban utólag elmondhatom, hogy a spórolásra intő anyagi kerettel is végigettem a világot, és még sörre, borra és kávéra is futotta.

New Yorkban ettem igazi amerikai módra sütött bifszteket, repülőben ízleltem meg először a homárt, Madridban rendeltem paellát és Serrano-sonkát, Párizsban merészkedtem megkóstolni az osztrigát és más kagylókat, Moszkvában kaptam finom kaviárt, Londonban tudtam meg mi is az angol reggeli, Bulgáriában ettem a húsz centis óriás csevapból, Csehszlovákiában (akkor még az volt) pazar őzpecsenyét rendelhettem szájban olvadó knédlivel, Németországban fenséges káposztás kolbászt és oldalast fogyaszthattam, Svédországban olyan halakat, amelyekről korábban még csak nem is hallottam…

Göteborgban egyszer beültünk jó áron makrélarákra, ebből a történetből egy kis anekdota is kerekedett. A kívülről és belülről is semmilyen, eldugott kikötői kocsmában óriási tálon szolgálták fel a kis, vörös rákokat, és mindenki kapott egy pohárka seszínű folyadékot. Amit az egyik belgrádi kolléga – az első bekezdésben említett kivétel –, mivel étvágygerjesztőnek vélte, azonnal felhörpintett, majd elkiáltotta magát: Mi ez a borzasztóan savanyú?

Nagy hahota közepette alig tudtuk megmagyarázni neki, hogy a citromlét nem inni kell, hanem, mivel a rákot kézzel eszik, az étkezés végeztével abban kell lemosni az ujjakat.