Az újvidéki zöldség- és gyümölcspiacról írva, 1904. szeptemberében dr. Nemes Sándor, az Újvidéki Hírlap főszerkesztője és tulajdonosa a kiegyensúlyozatlan keresletről és bizonytalan terményről, és a bizonytalan termés- és terményértékesítésről értekezve megállapította, hogy „a mi piacunkon zöldség és gyümölcs egyaránt van”, de a Budapestről és Bécsből jött alkuszok lenyomják az árakat, majd amikor a városaikhoz közelebbi területeken érni kezdenek a termékek, Újvidékre már nem is jönnek.
A termelés fenntartásának és kiegyensúlyozottabbá tételének, továbbá a kereskedési feltételek megteremtésének és a piac biztonságának fokozásához „egy újvidéki konzervgyár alapítása járult volna hozzá a legnagyobb mértékben”. Nemes Sándor szerint ez csak állami támogatással volt lehetséges, ezt pedig úgy lehetett megszerezni, ha a város kedvezményeket biztosított volna. Ehhez pedig szerinte „városunk jelenlegi igazgatásánál megvan a kellő fokú mgértés, de az is lényeges, hogy ennek a kérdésnek a fontosságát az újvidéki polgárság is felfogja, hiszen egy ilyen vállalkozásnál a kellő jövedelmezőség is kilátásban van”. Nemes Sándor konzervgyáralapítási ötlete úgy látszik termékeny talajra talált, mert már ugyanabban az évben hír van egy konzervgyár megalapításáról, amelyben húsféléket, gyümölcsöt és zöldségfélét tartósítanának. Az igazán nagy konzervgyárat azonban majd csak majdnem egy évtized után alapítja meg 1922-ben Đoka Dunđerski, aki gyárát a Podbara városrészben építette fel. A gyár először a Prunus, majd 1924-ben a Kulpin Konzervgyár nevet kapja. Mivel a gyár tulajdonosa a messzeföldön ismert nagybirtokos, Đoka Dunđerski volt, aki a család nagy területű birtokain megtermett zöldség- és gyümölcsféléket és a tenyésztett állatokat is feldogozta. A konzervgyárban azonban nem mehettek a dolgok problémamentesen, mert 1924-ben a gyár munkásai sztrájkolni voltak kénytelenek, 1929-ben pedig a gyárban nagy méretű tűz ütött ki. Különben a gyár korának legmodernebb vívmányaival volt ellátva, a gépek gőz- és árammeghajtásúak voltak, és a gyárban készült a csomagolóanyag is. A gyárnak két saját kútja volt, tehát a vízellátása meg volt oldva, de a szennyvíz elvezetésére is külön csatornarendszert építettek ki. A konzervgyárban kb. 200 munkás mellett, 15 tisztviselőt, 2 kereskedelmi utazót és 12 képviselőt alkalmaztak. A gyár fő termékei a főzelék-, gyümölcs-, húskonzerven kívül, hordós savanyúság, szenf-félék, fűszerek, szörpök és ivólevek voltak, valamint a kávékonzerv a katonaság számára. Évente 150 vagon paradicsomot, 18 vagon borsót, 6 vagon zöldbabot, paprikát és uborkát, 20 vagon különböző gyümölcsöt, 25 vagon húst, 5 vagon más nyersanyagot dolgoztak fel. A második világháborút követően a gyárat nacionalizálták, és az társadalmi tulajdonná vált. Mivel a gyár a háború alatt is üzemelt, Đoka Dunđerskit a megszállóval való együttműködéssel vádolták, háborús nyerészkedésért 40 millió dináros kártérítést és büntetést róttak ki, ennek fejébe a gyárat elkobozták. A gyár ezt követően is megtartotta termelését és a termékválasztéka is megmaradt, amelyek közül a vadnyúl- és a libamájpástétom emelkedett ki. A háború előtt a termelés 400 tonna volt, míg a háború után 1000 vagonra nőtt. A „nyersanyag” továbbra is a Dunđerskiak kulpini és kamendini birtokairól érkezett. A gyár termékeinek minősége is kiváló volt, mert évtizedeken keresztül a jugoszláv állam és pártvezetőség, valamint a marsali hivatal is az újvidéki Kulpinból szerezte be a „konyhára valót”. Az államvezetőségen kívül a gyár a Jugoszláv Néphadsereg szállítója is volt. A gyár idővel Újvidék területi növekedése miatt a város lakónegyedébe került, ezért a húsfeldolgozó üzemet 1964-ben kiköltöztették a Venac vágóhídjához. 1963-ban a Kulpin Konzervgyár az Újvidéki Mezőgazdasági Kombináthoz csatlakozott, a régi termékek és a konzervgyártás mellett felszerelkezett a mélyfagyasztott termékek előállítására is. A gyár azonban hamarosan válságba került, és 66 év sikeres termelés után, mivel a Mezőgazdasági Kombinát vezetősége nem mutatott érdeklődést, a gyárat felszámolták. A valamikori modern gyárépület, ma szinte árván várja sorsát.
