Amama egész héten lázasan készült advent első vasárnapjára. Gyönyörű lila színű koszorút készített, és már alig várja, hogy meggyújtsa rajta az első gyertyát, amivel megkezdődik a karácsony előtti várakozás időszaka.
– Jókor jön ez az adventi időszak, Tegyula – sóhajta az öreglány –, épp ideje egy kicsit elcsendesülni, és megnyílni magunk és mások felé.
– Ugyan már, miről beszélsz, Tematild?! – hörtyene fel atata. – Emlékezetkihagyásod van?! Tán csak nem kezdődő Alzheimer-kórban szenvedsz?! Hiszen ez az év legőrültebb időszaka! Mindenki rohan! Az áhított családi idill csak a reklámokban valósul meg. Ott mindenki boldog és kiegyensúlyozott, nálunk meg mindvégig mindenki sík ideg.
– Biztos éppen a hírverések miatt – mondá amama. – Az emberek látják, hogy az ünnepnek milyennek kellene lennie, s mivel közel sem olyan, ezért idegesek lesznek.
– Túl nagyok az elvárások önmagunkkal és egymással szemben. Úgy kellene élni, ahogy nekünk a legjobban megfelel – nyugtázá bölcsen a fater –, nem pedig ahogy a fogyasztásra ösztönző propaganda diktálja, no meg ahogy káo a zomzédok, rokonok, munkatársak élnek, mert azok se úgy élnek, ahogy láttatják, nem ám! Színház az egész világ!
– Lehet, hogy így van, de a zomzéd Zacsekékhez hasonlóan egy wellness-hétvégét én is bevállalnék – jegyzé meg halkan a muter.
– Meglesz, Tematild – biztatá őt a fater. – Az a fontos, hogy együtt vagyunk.
– Igazad van – mondá beletörődötten amama. – A magányosok és az egyedül élők ilyenkor a legdepisebbek.
– Ugye?! – kiálta föl az öreg. – Egészségügyi megfontolásból támadást kellene indítani a marketingipar ellen! Ne mutogassanak itt nekünk csini anyukákat meg délceg apukákat mosolygós gyerekekkel meg jól fésült kutyussal, mert rosszulesik!
– Konkrétan, mi esik rosszul, Tegyula? – kérdé amama, és azzal a szikrákat vető tekintetével atatára néze. – Netán a csini anyukák látványa?
– Ugyan, Tematild – mondá neheztelőn a fater. – Azt szerettem volna mondani, hogy egy álomvilágot varázsolnak elénk, amiért aztán az emberek éjt nappallá téve gürcölnek, ahelyett hogy élveznék saját életüket a szeretteik társaságában. És olyan hangos ez a reklámhadjárat a tévében, mintha háború közelegne. Karácsonyig ezek meg nem állnak! Azt sulykolják beléd, hogy ha nem veszel a szeretteidnek fejenként legalább százeurós haszontalanságot, te egy zéró vagy! Nulla! Lúzer! Szégyelld magad!
– Jól van, jól van, Tegyula – csitítá az öreget a muter –, azért nem kell annyira elvetni a sulykot. Én már annak is örülök, hogy túl vagyunk ezen az árleszállítós Black Fridayen.
– Ja! Ami még vasárnap is tart – bólogata a fater. – Ez esetben is nagyobbak a leárazások a reklámokban, mint a boltokban.
– Érdekes, hogy a fekete péntek az idén november 29-re esett – jegyzé meg amama. – Kislánykoromban nálunk mindig ezen a napon vágtuk a disznót.
– Nemcsak nálatok, Tematild – lelkesede be a fater –, hanem mindenhol. A jajcei elvtársak ünnepnapja valamikor fekete nap volt a sertéseknek! Ma már nincsenek is rendes disznótorok. Egyrészt, mert az emberek már nem igénylik annyira a jó májast és töpörtőt, másrészt meg még ez az enyhe idő sem engedi. Vajon ez is a globális felmelegedés következménye lehet?! Nem tudom, de minden olyan lagymatag lett. Én nézni sem bírom, amikor meglett férfiember, ahelyett, hogy kezébe venné a bicskát, és szelne magának egy nagydarab szalonnát meg kenyeret, tejbe áztatott zabpelyhet eszeget. A világ megérett a pusztulásra!
– Jól van, Tegyula – nyugtatá atatát az öreglány –, nem kell mindent ennyire a szívedre venned. A világ meg jobban teszi, ha most még nem pusztul el! Nem fenyegetésként, de azt hallottam, hogy hamarosan még jobban fogunk élni, mint eddig.
– Tudod, Tematild – mondá rezignáltan az öreg –, azoktól, akik ilyeneket mondanak, meg kellene kérdezni, hogy a MI alatt kire gondolnak: magukra, vagy netán miránk is. Egyébként pedig a jólét sok esetben hozzáállás kérdése is – és hogy alátámassza bölcs meglátását, atata elmeséle egy röpke tanmesét.
Az optimista és a pesszimista az utcán sétálnak, és az életszínvonalról beszélgetnek.
– Ennél már nem lehet rosszabb – mondja a pesszimista.
Mire az optimista:
– Lehet, lehet.
– Nos, Tegyula – így amama –, és hozzád melyik áll közelebb: az optimista vagy a pesszimista szemlélet?
– Én mindig a teljes valójában nézem a világot, Tematild – fogalmaza körmönfontan az öreg –, úgyhogy realistának mondanám magam.
– Tehát pesszimista vagy – állapítá meg amama –, pedig tudósok bizonyították, hogy az optimisták tovább élnek.
– Ugyan, hagyjál már, Tematild, ezekkel a tudományos kutatásokkal, meg ezzel a majd lesz valahogy-féle filozófiai nézettel! – fortyana fel atata. – Igen, az optimisták tovább élnek, az életcél megléte elhalasztja a halált, meg azok, akik gyorsabban sétálnak, hosszabb életűek. És azt hallottad-e, hogy a brit tudósok bebizonyították, hogy nincsenek is brit tudósok?!
– Komolytalan van, Tegyula – legyinte amama.
– Nem is vagyok – hízelege a fater. – De ha tényleg azt gondolod, hogy pesszimista vagyok, akkor elviszlek karácsonyra Puolankába.
– Az meg hol van?! – kérdé megrökönyödve amama. – És miért pont oda?
– Az egy város Finnországban – magyaráza atata –, és ez a legpesszimistább település a világon, minden évben megszervezik a pesszimizmus fesztiválját.
– Nahát! – csodálkoza amama. – Pedig minden felmérésben Finnország számít a legboldogabb országnak a világon.
– Az ottaniak biztos így lázadnak – vélekede atata. – Tudod, az öltönyös-kosztümös szülők gyerekéből rendszerint punk lesz, a hippi szülők kölke pedig már a középiskolába is simicipőben jár, meg nyakkendőt köt, vagy állig begombolkozik, mint egy apáca, így zúgolódik tróger szülei ellen.
– Na és tudod-e, vajon mi mindent csinálhatnak a résztvevők ezen a borúlátó fesztiválon? – kérdé az öreglány.
– Biztos borongós zenét hallgatnak, amitől elkomorodnak – rögtönöze a fater –, meg különböző tréningeken vesznek részt, amelyeken arra edződnek, hogy elviseljék a Föld pusztulását, a kilátástalan jövőt meg a zomorú sorsukat.
– Ehhez nem kell Finnországba utazni, elég elmenni a falusi nők klubjába – mondá amama –, ott is efféle tréning zajlik minden este, mindenki elregéli zomorú sorsát, hogy ő milyen áldozatot hozott azért a haszontalan férjéért meg a hálátlan gyerekeiért, pedig bezzeg másképp is leélhette volna az életét. És szólóban elpityeredik. A többiek pedig, kissé halkabban, kórusban pityeregnek vele.
– Ha majd északon jártok, megkereshetnénk a Lappföldön élő Joulupukkit, közismert nevén a Mikulást! – szóltam közbe. – És megkérdezhetnétek tőle, mi hosszú életének a titka.
– Hamarosan eljön, és te is megkérdezheted tőle – lelkesede amama.
– Nekem nem kell megkérdeznem – jegyzé meg a fater magabiztosan –, én tudom: az a titka, hogy évente csak egyszer jár emberek közé.
– Ejnye, Tegyula! – méltatlankoda amama. – Néha azért el kell járni emberek közé. Látod mennyi ismerőssel összefutottunk a héten a Desiré színházi fesztiválon Zabadkán.
– Ne is mondd, Tematild – méltatlankoda az öreg –, annyi ember összejött csak azért, hogy megnézze azt a két szerencsétlen török artistát, akik bő fél órán át egy hűtőszekrényt lökdöstek egymásnak ide-oda.
– A produkciójukat mozgásszínháznak hívják, Tegyula – világosítá fel atatát amama.
– Mozogni ugyan mozogtak – hagyá jóvá az öreg –, bár uopste nem értem, miért volt szükség ekkora felhajtásra egy üres frizsider körül. Zegényeket nem értesítették, hogy itt már jobban élünk?
Pistike, a reklámok réme
