2. NAP
– Nézd, anya, milyen cukiiiiiii...
Nézem. Pici bolyhos fej. A fülecskék enyhén hosszúak, de szépen keretezik a szőrmók ábrázatát. A pofija közepén arányos gomborrocska. A szomorú bociszemek pedig szinte kiáltják, hogy „te legyél a gazdim”. Jó reklám... Aztán majd megnő...
– Lányom... Megbeszéltük.
– És ez? – már jön is a következő kép... – Olyan cuuuuuki!
4. NAP
– Anya, néztem a „videjóban”, hogy két cicát ott hagytak az árok szélén. Nem volt anyukájuk, és csak nyávogtak. Elmehetünk értük?
Dávid és Nyafi (Tóth Roland felvétele)
Hogyne. Azonnal indulunk. Bele a nagyvilágba.
– Kisfiam, azt sem tudjuk, hogy hol vannak.
– De én tudom. Mutatja a „videjó”.
– Kisfiam, az bárhol lehet a világon.
– De nem bárhol van, hanem az árok mellett.
– No, de melyik árok mellett?
– Itt vannak, nem látod??? Sírnak az anyukájuk nélkül!
Nagy levegőt! Türelem...
– Én is sajnálom őket, kisfiam. De sajnos nem hozhatunk minden cicát haza...
– De én nem mindegyiket akarom. Csak ezt a kettőt.
10. NAP
– Tudod anya, én nézelődtem, hogy nekünk milyen kutya lenne a jó.
Ugyan, milyen? Ha a tinédzser lányomon múlna, akkor esetleg olyan jöhetne számításba, amelyik három hónapot is túlél kaja és jó szó nélkül. Akár szobrot is vehetnénk – olcsóbb lenne... No, de ezt most kivárjuk...
– Tudom, hogy a Rex nem volt jó választás...
Hát nem. Vadászkutyát udvarba zárni – ez tényleg nagy melléfogás volt. Nem csak a gyönyörű síkságunkat változtatta Himalájává, de egy zsalugáterünk sem maradt ép.
– ...de ő is családtag volt...
Igen. A családtagoknak ebédet készítünk, feltakarítunk utánuk, és nem csak akkor játszunk velük, amikor süt a nap.
– …én szerettem.
Ezzel nem tudok vitatkozni. Én is. Betegsége az egész családot összefogta. Szívférgesség... Ilyenről egy évtizeddel ezelőtt vidékünkön még senki sem hallott. Megpróbáltunk segíteni rajta... A szenvedése azonban nem akart szűnni. A végén már szinte könyörgött a szelíd szemeivel. Hallgattunk hát az állatorvosra... Életemben először éreztem, hogy duplán szakad meg a szívem. Az egyik repedést a kedvenc elvesztése okozta, a másikat pedig a lányom keserve örökre a lelkembe véste.
– Jó lenne most egy kicsit nyugodtabb fajtát választani – szakítja félbe merengésemet Emőke. – Tudom, hogy apa bernáthegyit szeretne, de az nekem nem tetszik... Mit szólsz a német juhászhoz?
Helyén vagyunk. Csöbörből vödörbe.
67. NAP
Vizes ruhákkal teli kosarat cipelek az emeletre, amikor a kék szobából szipogást hallok. Félreteszem a teregetni valót, bekukucskálok a félhomályba.
– Mi a baj, kisfiam? – odabújok mellé, megölelem.
– Visszaemlékeztem a Pocakra. Olyan jó cica volt.
– Az volt, kisfiam.
– Miért ment el?
– Tudod, hogy miután a Rex meghalt, sok kóbor kutya járt be az udvarba. Elzavarták szegényt.
– Még az ajtót is szétszedték.
De még mennyire. Darabokra tépték a fáskamra ajtaját. Ott járt be ugyanis a cicánk, egy általunk kivésett nyíláson.
– Anya... Nagyon szerettem a Pocakot.
– Mindannyian szerettük, kisfiam. Én is bánkódtam, amikor elment. A szomorúság nem mindig rossz dolog. Ha olyanra emlékezünk, akit szerettünk, akkor az jó. Még ha fáj is ilyenkor a szívünk...
432. NAP
– Mikor lesz már cicánk? Apa megígérte!
– A bokszot mikor kerítsük már el? Apa azt mondta, hogy akkor kutyánk is lehet!
– Mikor ígérte meg mindezt nektek apátok?
– Tegnap mondta! – zengik kórusban a gyerkőcök.
Hiszem is, meg nem is. Több hónapos nagy felújítás közepén vagyunk. Ha el is hangzott valami, akkor csak a kimerültség vagy a beszámíthatatlanság bukhatott ki a férjemből.
Majd utánajárok a nagy ígéreteknek...
498. NAP
– Emőke! Dávid! Terítsetek, mindjárt hazaér apátok.
Felkerül a terítő. Tányérok, evőeszközök csörömpölnek. Beleszórom a tésztát a levesbe, öt perc és kész ez is.
– Megjött apa, hallom az autót – mondja Emőke.
– Itt van apa! Itt van apa! – visszhangzik Dávid, és már fut is az ajtó felé. Emőke követi.
– AAANYAAA!!! Nézd! Jupiiiii! – hasít a fülembe a gyerekek sikolya. A hirtelen üdvrivalgástól csaknem magamra löttyintem a forró lét. A konyha takarásából próbálok rájönni, hogy miről szól az örömmámor. Értelmes szavakat azonban nem tudok kivenni a boldog hangzavarból. Kinézek hát...
Van mit látnom. Az ajtóban a férjem áll, kezében egy macskával. Büszkén szemléli az őt körülrajongó gyerekeket, majd rám néz. Egy pillanat alatt megváltozik a tekintete. A bocsánatkéréstől kezdve a bűnbánatig minden átfut a bután rám szegezett pillantásán.
– Tudom, hogy nem beszéltük meg...
Hát nem. No, de pont ő, épp egy macskával? Ki nem állja a szegény cicákat...
Az 505. NAP is boldogan indult. A férjem jelentette, hogy talált egy gyönyörű kis sárhegyit.
– Estig nem érek haza, de ti elmehetnétek... Te is belenézhetnél a szemébe... – mondta szerényen. Tudniillik én csak akkor tudom, hogy az „enyém” az állat, ha egymás szemébe nézünk.
Attól a naptól kezdve hatra szaporodott a családtagjaink száma. Ahogyan a fiam mondaná: van egy Tóth Krapekunk és egy Tóth Nyafink.
Nyitókép: Dávid és Nyafi (Tóth Roland felvétele)
