Nem az én dolgom

Szeli Balázs

2019. november 19., 15:08

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Az egyik belvárosi, erősen baloldali-liberális, pet- és gay-friendly klubban odalépett hozzám egy szemrevaló, fiatal hölgy: Kérlek segíts rajtam! Mindjárt itt lesz a volt fiúm, meg fog verni, megvédesz? Te vagy itt lenyírva majdnem kopaszra, meg bőrkabátban vagy… – hadarta remegő hangon. Körbenéztem, a sokaságban valóban nem láttam pofonképes figurákat, sem kiadó, sem fogadó minősítésben, akaratlanul ugyan, b*szari személyem tűnt ott a legnagyobb macsónak. – Ne haragudj, nem tudom, mit mondjak, én… én nem szoktam verekedni… – Jaaaj! – kiáltott, és már el is tűnt a tömegben. Nem sokkal később láttam, amint az udvaron egy jellemtelen alakkal egyezkedik. Senki nem vert senkit.

It’s All About Love (USA, 2003)

Az eset lassacskán másfél évtizeddel ezelőtt történt, de mit sem veszített aktualitásából. Ma sem állnék ki verekedni veszélyeztetett idegenek, hülye félreértések, bugyuta elvek, sérelem, pénzügyek, vagy valami hasonló miatt. Ha olyasmit kellene védelmeznem, ami számomra értéket képvisel, valószínűleg képes lennék állati módon torkot harapni. Azonban élve fehér emberi rációmmal, rendszeresen és sikeresen olyan környezetbe helyezem magam, amelyben a torokharapási tehetség nem alapkövetelmény. Nem, nem kapok a bizonyítási lehetőségeken, nem ugrok, ha bunyó van a láthatáron. Mert „segítségére sietni az utcán megtámadott személyeknek” nagy valószínűséggel bunyót, agresszív, félállati elmével működő barmokkal folytatott, testi leszámolást jelent. Érintkezéssel kísért verbális duelt mindenképp. Olyan „pluszköltséget”, amelyre egészen biztosan nincs szükségem. Meggyőződésem, hogy manapság az emberiség (legalábbis a nyugati értékrendet magáénak valló világ) legnagyobb része hasonlóképpen gondolkodik – nem az én dolgom. A saját dolgunkat nézzük, elfásult, önorientált társadalmi környezetünk ezt sulykolja belénk rendületlenül. Azt, hogy szakítsunk azokkal a szokásokkal, amelyeket evolúciós-civilizációs fejlődésünk során kialakítottunk, és hogy olyasmit is bevállaljunk viselkedésnormatívánknak, ami ellen testünk és lelkünk (már ami megmaradt belőle) hangosan tiltakozik. Fejlődésünk során mindig is sikeresen alkalmazkodtunk a körülményekhez, most, amikor a halmozási kényszer került előtérbe (az emberi értékek pedig háttérbe), sincs ez másképp.

Segítségére siet-e az utcán megtámadott személyeknek?

Igen: 63 (44%)

Néha: 39 (27%)

Nem: 42 (29%)

Mindent meg lehet szokni. Amikor a fiatal katonát a kiképzés után elviszik háborús övezetbe, és az első bevetés közben lelövi az első négerét, nagyon rosszul érzi magát. Éjszaka forgolódik az ágyban, rémálmai vannak, másnap felkeresi az ezred pszichológusát. Egy hét múlva, a második bevetés során két négert lő agyon. Szorongás a gyomorban, félelem, de a pszichodoki már kimarad a meséből. Két hónap múlva, amikor a szakaszával ellenségesnek titulált falvak teljes lakosságát mészárolja le, már vigyorgós selfie-t kattint utána. Mindent meg lehet szokni, bármennyire is borzalmasnak tűnik. Egymás iránti elhidegülésünket nagyon jól illusztrálja a Claire Danes által megformált korcsolyázónő alakja az It’s All About Love című, 2003-as drámában. A film a közeljövőben játszódik, a járókelők szívelégtelenség, vagy inkább a szeretet hiánya miatt összeesnek az utcán és meghalnak. A fiatal lány még ugyan oda-odafigyel, érzelmileg valahol érinti a dolog, de a többiek csak szürkén átlépnek embertársaik holttestén.

Pár évvel ezelőtt nagy port kavart az az újsághír, amely egy Belgrád közeli, autóúti balesetről számolt be. A sérültek mellett autóúti sebességgel száguldottak el a többiek, többségük le se lassított. Azon ritka, „együttérző” vezetők közül, akik mégis leálltak segíteni, az egyik szemrebbenés nélkül kijelentette: sajnos nem viheti el a súlyosan, orrból-szájból vérző sérültet a kórházba, mert nem akarja bepiszkolni az új autó üléshuzatját (!)… Nos, első olvasásra valóban megbotránkoztató a kijelentés, de – új autó vagy régi – gondoljuk csak át még egyszer a helyzetet: Valóban azt szeretnénk, hogy egy vadidegen valaki elvérezzen az anyósülésünkön? Meg hogy esetleg később egy „jó” ügyvéd ránk bizonyítsa, hogy az illető miattunk halt meg, mert nem a legrövidebb úton vezettünk a kórházig? Az ördög joglovagja ugyanilyen ügyességgel fogja bebizonyítani azt is, hogy a támadó az áldozat, és hogy utcai „intervenciónk” maradandó (és kárpótolandó) testi károsodást okozott neki. Az ilyesmi – higgyük el – teljesen természetes manapság, tudja ezt, és vonatkozik ez még a rendőrre is, akinek hivatali kötelessége (lenne) segíteni. Ma még a rendőr se mer… Nem akarunk felesleges bajt, haragosokat vagy ellenségeket a nyakunkra, nem akarunk hónapokon keresztül reggel fél nyolckor a bíróságok tárgyalótermei előtti kis padon ülve várni, hogy bizonyíthassuk ártatlanságunkat. Túl rövid az élet ahhoz, hogy másokra, idegenekre (is) pazaroljuk. Engedelmeskedve a környezet nyomásának eleve túl sokat akarunk, annyit, amennyinek még csak a töredékét sem tudjuk teljesíteni egyetlen életciklus folyamán. Természetes tehát, hogy másoknak, például utcán megtámadott idegeneknek, nem jut hely a csomagban.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége