Hányszor történt már meg, hogy az utcán, az üzletben, a játszótéren, a kávézóban, a tömegközlekedési eszközökben olyan gyerekekkel találkoztunk, akik üvöltve rohangáltak, szinte fellökve a környezetükben lévő felnőtteket, gyerekeket, zavarva a játékban, a foglalatosságban más gyerekeket, felnőtteket, a szülő pedig – mintha észre sem venné gyermeke viselkedését – nyugodtan beszélget, vagy éppen okostelefonján pörgeti a képeket, üzeneteket. Vagy olyan kiskorúakkal és fiatalokkal találkozunk, akik hangoskodnak, lökdösődnek, ízléstelen, trágár a beszédük, provokálják a környezetüket. Vagy éppen a tanítási órákon viselkednek fegyelmezetlenül, túlságosan szabadon, nem dolgoznak a feladott feladaton, a tanár többszöri figyelmeztetése után sem, fölállnak, járkálnak az órán, odakiabálva a tanterem másik felében ülő társaiknak, zavarva a többieket, vagy éppen elvakkantva magukat, parancsokat osztogatnak a klikkjükhöz tartozó csicskásaiknak, felborítva az órák rendjét. A szülői reakciók elmaradnak, fegyelmezésnek még a jelét sem mutatják, sőt a gyermeküket védelmezik akkor is, amikor inkább valóban szülői szigorra, egy tartalmas beszélgetésre vagy éppen valamilyen büntetésre szolgáltak rá. A gyermeküket nevelni próbáló pedagógusok ellen fordulnak, aláásva azok tekintélyét. Általában a szülők akkor sem reagálnak, amikor már szinte mindenhonnan mérges tekintetek, odafordulás, torokköszörülés stb. formájában jelzéseket kapnak, hogy tenniük kéne valamit, fegyelmezni kéne gyermeküket, hisz azok túllépték a határt.
Én ilyenkor dühös is leszek, persze magamban, és ugyanakkor össze is szorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy ezek a gyerekek óvodába, iskolába kerülnek, vagy éppen már oda járnak, és mennyire megnehezítik az ott dolgozó pedagógusok munkáját, és megkeserítik a csoporttársaik életét is. Nem mondom, hogy szigorúan fegyelmezni kell a gyerekeket, minden lépésüket korlátozni, tiltások formájában korlátokat állítani, de azt vallom, hogy a gyerekeknek szabályokra és korlátokra nagyon is szükségük van, hisz hogyan is tanulhatják meg különben, hogy mi a jó, és mi a rossz, mi az elfogadható viselkedés; azt, hogy nemcsak nekik személyesen vannak jogaik, hanem a körülöttük lévő gyerekeknek és felnőtteknek is. És persze, hogy vannak kötelezettségeik is. Egyszerűen szólva fegyelemre is nevelni kell őket. Biztosan lesznek, akik másként gondolkodnak, de nekik is a figyelmébe ajánlom Kovács László* gondolait a fegyelmezéssel kapcsolatosan: „… fegyelemre nevelni személyiségépítő, hisz a fegyelem segíti a személyiségfejlődést. A fegyelem ugyanis nem szabadságkorlátozó, hanem szabadságszabályozó tényező. A fegyelem a dolgok olyan rendszere, mely elősegíti valamilyen cselekvés biztonságos, sikeres végrehajtását, legyen az ismeretszerzés, érzelmi vagy erkölcsi fejlettség megszerzése, valamilyen munkafolyamat elvégzése, egy manőver végrehajtása vagy maga a gyermeknevelés. A fegyelem biztosítja a szabad és biztonságos cselekvést. A gyermeknek ugyanis szüksége van a felnőtté válásban a felnőttek batározott segítő irányítására. A gyermeknek nem jó, ha a szülők, a felnőttek feladják tekintélyüket, a rendre, fegyelemre nevelést.”
A szabályokra, rendre, szokásokra a családban és a közösségben is szükségünk van, mert ez olyan „segítő eszköz, amely biztonságossá teszi a világban való életet”, mert annak, aki nevelni akar, követelményekkel és elvárásokkal kell a gyermek felé fordulnia. Ehhez pedig egy kis önművelésre is szükség van, hogy feltérképezzük és kialakítsuk azt az értékrendszert, ami szerint szeretnénk élni, és amit a gyermekeink felé közvetítünk. Az értékrendszert, amelyet a továbbiakban követelmények és normák formájában állítunk a gyerekek elé, kijelölve aktivitásuk, fejlődésük, viselkedésük útját és egyben szabad terét, írja Kovács László. Hogy a gyerekeink az életben helyt tudjanak állni, szükség van arra, hogy szembesüljenek a családban és az iskolában is azzal, hogy erőfeszítést kell kifejteniük, szembeszállni a nehézségekkel, célok mellett kitartani, az utasítást, a feladatot elvégezni, hogy sok mindent meg kell csinálni. Ha „kell”, akkor azt kell! És nem jövünk abba a helyzetbe, hogy az első osztályban a gyerek csak azt akarja csinálni, amihez éppen kedve van, megtagadva az együttműködést a tanítóval, az órán való munkát. És ehhez a szülői következetességre, követelményekre is szükség van. A családban ezt a nevelést az otthoni munkában való részvétellel segíthetik. A házimunka, többek között, felelősségre és önbizalomra is nevel. Minden életkorban végezhető a házimunka. A legkisebbek, pl. a 2–4 évesek elpakolhatják a játékait, segíthetnek a házi kedvencek etetésében, adogathatják a teregetni való ruhát, stb., de a serdülők feladatai sem maradhatnak el, pl. vigyázhatnak a fiatalabb testvérekre, segíthetnek a bevásárlólista összeállításában, részt vehetnek a mosásban, a takarításban, ablakmosásban, stb. Listák találhatóak azzal kapcsolatosan, hogy nyugodt lélekkel melyik életkorban mely házimunkák adhatóak a gyerekeknek. És ne tévesszék szem elől, hogy a szabályokat ki kell alakítani, és be kell tartani őket. Mert rendre, szabályokra, szokásokra, törvényekre szükség van, ezek az emberért vannak, és dolgozni kell azon, hogy a gyerekeink is, mire felnőnek, képesek legyenek arra, hogy kialakítsák a belső és külső rendet, figyelembe véve és tiszteletben tartva az alapvető emberi szükségleteket, törvényszerűségeket, a fizikai, biológiai, szellemi, erkölcsi törvényeket.
* Kovács László: Nevelési elveink (https://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_011.html)
