Sajátos európai rekordot tart Spanyolország! 2015 óta már a negyedik parlamenti választást tartják most vasárnap. A harmadik szavazást az országot irányító jobboldal csődje tette szükségessé. Ez a választás pedig olyan eredményt hozott, hogy képtelenek voltak kormányt alakítani. Így amikor a kormányalakításra megszabott idő lejárt, nem volt más megoldás, mint kiírni a negyediket. Az igazán sajátos spanyol vonás, mondhatnánk spanyol tragédia abban van: nem biztos, hogy ez a választás lehetővé teszi az új kormány megalakítását. De nézzük miről is van szó?
Spanyolország Európa egyik legváltozatosabb, legtöbb drámai eseményt megélő történelmű országa. A XIX. században öt forradalmat élt meg, megdöntve a franciák rekordját. A XX. században pedig kipróbálta az államberendezés mindhárom formáját. Volt köztársaság, diktatúra és királyság, ami a mái napig is befolyásolta a politikai helyzetet és a parlamenti pártok közti viszonyt, mivel mind a három formát sajátosan élte meg.
A köztársaság Európa történelmének legvéresebb – félmillió ember halálával járó – polgárháborúját jelentette. Először hozta az újabbkori háborúzás borzalmát, a polgári lakosság elleni támadást, a bombázást. A diktatúra Európa legokosabb diktatúráját jelentette. Francisco Franconak ugyanis több esze volt, mint a hitleri fasizmus sikereitől megrészegült többi fasisztának. Tudta, hogy Hitler nem nyerhet háborút az egész világ ellen és távol tartotta országát a II. világháborútól.
Ennek köszönhette, hogy egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig hatalmon maradhatott. A múlt jellemvonása azonban rányomta bélyegét a jelenre. Egyrészt abban, hogy a béke és a társadalmi összhang megteremtésére leghatásosabb eszköznek a monarchia visszaállítását látták. Így ebben a korszakban van egy biztos és szilárd pont: a király. Másrész abban, hogy a politikai erők közötti harc keményebb, mint bárhol másutt Európában. De még abban is, hogy a fasizmus ismét napirendre került.
Részben azzal, hogy az egymást megbénító négy politikai erő mellett – a politikai megoszlást fokozva – megjelent még egy erő: a többi párttól a kormányozhatósághoz is szükséges szavazatokat elvéve, a Vox néven megalakult párt, amely még a szélsőjobboldal európai ébredezésének napjaiban is egyedülállóan nyíltan fasiszta. Részben azzal, hogy a baloldal szükségesnek tartotta a fasizmus elleni harc felmelegítésének jegyében, 44 évvel halála után a mauzóleumból egyszerű családi sírba telepítse Franco holttestét.
A kormányozhatatlanság állapota azzal állt elő, hogy egyetlen párt sem szerzett kormányalakításhoz szükséges többséget, a négy politikai párt pedig sehogyan sem tudott koalíciót alakítani. Az történt ugyanis, hogy az áprilisi parlamenti választásokon az ország átalakításának korszakában 1976 és 1981 között kormányzó Szocialista Munkáspárt csak 123 mandátumot szerzett a 350 tagú parlamentben. Kormányalakításhoz nem lett volna elég még a másik baloldali párt, a Podemos 42 képviselője sem. Az kellett volna, hogy még a harmadik erő, a Ciudadanos (Polgárok) a szavazástól tartózkodásával tegye lehetővé a kormányalakítást.
A szocialista Pedro Sáncheznek azért nem sikerült ennek a nehéz feladatnak a teljesítése, mert a spanyol pártok között (mint már említettük az európai ellentéteknél keményebb) sajátos kettős ellentét húzódik. Egyrészt a baloldal és a jobboldal közötti ellentét (a Szocialista Munkáspárt és a Podemos a baloldali, a Néppárt és a Ciudadanos jobboldali). Másrészt egy egészen másképp előálló ellentét a hagyományos és az újonnan alakult pártok között. (A Szocialista Munkáspárt és a Néppárt hagyományos, a Podemos és a Ciudadanos pedig már a gazdasági válsággal teremtett új helyzetben alakult párt.)
A tragédia abból adódik, hogy semmi sem táplálja azt a reményt, hogy a vasárnapi választások új helyzetet hoznak, és megteremtik a kormányozhatóság feltételét. A közvélemény-kutatási adatok ugyanis azt mutatják, hogy a Szocialista Munkáspárt marad az első párt, de még gyengül is: a szavatok 27,3 százalékával 118 képviselőt szerez. A Néppárt kissé erősödik: az áprilisi 16,7 százalék helyett a szavazatok 21,7 százalékát szerzi meg. A Podemos nagyjából az áprilisi eredményt éri el. A Ciudadanos gyengül. Megerősödik viszont – 42 képviselőt szerez – a fasisztoid Vox.
Ennek a csaknem reménytelen állapotnak a kialakulásához a már említett spanyol sajátosság (a politikai erők között a múlt hatására az európai átlagnál nagyobb ellentét) mellett szerephez jut a spanyolországi helyzet még két sajátossága. Az egyik az, hogy az általában javuló, a gazdaság élénkülésével járó európai helyzettel szemben náluk a gazdaság lendülete visszaesőben van.
Náluk ugyanis az európai átlagnál gyorsabban ment a kilábalás a 2008-ban kirobbant gazdasági válságból: 2015-ben a gazdaság 3,8, (a CIA Word Factbook szerint 3,6) százalékkal megugrott. Azóta azonban a gyorsulás lassul. 2016-ban 3, 2017-ben 2,9 százalék volt. De 2018 utolsó negyedévében már csak 0,7 százalékos, 2019 első negyedévében 0,5, a másodikban csak 0,4 százalék volt.
A másik, még súlyosabb zavaró körülmény, hogy Spanyolországban nehéz válságban van a nemzetállam, amely azt mondja, hogy aki Spanyolországban él az spanyol. (Valójában a lakosság 74 százaléka kasztíliai, 17 százaléka katalán, 7 galíciai, 2 százalék baszk, de van még 1,2 százalék román is.) A katalánok viszont ki akarnak szakadni ebből az államból. Mariano Rajoy néppárti kormánya ebbe bukott bele. Az új kormánynak pedig ezzel kell megbirkóznia. De ez már más téma.
