A betonba öntött elnyomás

Patyi Szilárd

2019. november 9., 15:08 >> 2019. november 9., 18:43

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„A fal mindaddig fennmarad, amíg a meglétét szükségessé tevő körülmények is fennállnak. Még ötven vagy száz év múlva is állni fog, ha a létét indokló okok nem változnak meg.”

A fenti sorokat Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke mondta 1989. január 19-én a berlini falról. Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Abban az évben bizony nagyon is megváltoztak a fal „létét indokló okok”, és november 9-én, pontosan harminc évvel ezelőtt, a kelet-német állam- és pártvezetés betonszörnyetegét német állampolgárok tömegei vésővel, csákánnyal és puszta kézzel kezdték el lebontani. A fal lebontásáról szóló képsorok bejárták a világot, a lebontott fal csakhamar a vasfüggöny leomlásának és a kelet-európai kommunista rendszerek bukásának egyik legfontosabb mozzanatává vált. Pedig azon a napon a hidegháborúnak nem lett még vége. A Szovjetunió megszűnését csak 1991. december 31-én mondták ki, és Németország újraegyesítése is majdnem egy évvel a fal leomlása után, 1990. október 3-án következett be. Mégis november 9-e egy fontos szimbolikus eseménye, mondhatjuk, jelképe az 1989-ben bekövetkezett fontos világtörténelmi változásoknak. Jelkép, éppen azért, mert a berlini fal maga is jelkép volt.

Ledől a berlini fal (Fotó: contextus.hu)

1961. augusztus 13-án hajnalban az NDK hadserege a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó határszakaszon szögesdrótot húzott fel, amelyet napokon belül áthatolhatatlan 3,5 méter magas és 1 méter széles betondarabok váltottak fel, árokrendszerrel, őrtornyokkal. A fal megbénította mindkét városrészt. Megszakadt az addig a város egységét biztosító közlekedés. Berlin központja nehezen megközelíthető perifériává vált. A betonmonstrum – amelyet a keletnémet állam- és pártvezetés cinikusan csak fasisztaellenes védőfalnak nevezett – családokat szakított szét, és sokaknak elvette az otthonát. A fal Bernauer Straƺe-i szakaszán a házak egy része keleti oldalra esett, míg az ablakaik már Nyugat-Berlinre nyíltak. Ezeket a házakat kiürítették, az ablakait pedig befalazták. A fal felépítését és felépítési munkálatainak gyors kivitelezését nem az tette szükségessé, hogy az NDK el akarta szigetelni Nyugat-Berlint, vagy egy fenyegető nyugati támadástól kívánta volna megvédeni lakosságát, hanem az, hogy az államvezetés börtönbe zárja saját állampolgárait. Ugyanis a nevében demokratikus Kelet-Németország egy kegyetlen elnyomó diktatúra volt. 1961 nyarán az NDK népességvesztesége már havi több mint 30 ezer főre rúgott. Azaz ennyien szöktek át az ország nyugati területeire, főleg az addig nyitott berlini határon keresztül. Persze a fal felépítése után is voltak szökési kísérletek, de a határőrök tűzparancsot kaptak. A hivatalos adatok szerint a falnak 136 áldozata volt. Az utolsó áldozatot, Chris Gueffroyt, egy mindösszesen húsz éves fiatalembert, 1989. február 5-én lőtte le egy kelet-német határőr. Szörnyű belegondolni, hogy Gueffroy idén még csak ötvenegy éves lenne.

A berlini fal így vált a hidegháború alatt meglévő kettéosztottság jelképévé. A várost átszelő betontömbök testesítették meg az Európát átszelő vasfüggönyt. Jól szemléltette a kommunista diktatúra embertelenségét, amely szétszakított családokat, elválasztott barátokat, és számos emberéletet követelt. A fal leleplezte a kelet-német vezetők hazug politikáját. Hiszen Walter Ulbricht, az NDK államtanácsának elnöke 1961. június 15-én, két hónappal a fal felépítése előtt egy nyugat-német újságírónak kijelentette: „Senkinek sincs szándékában falat építeni.” Ne feledjük azt sem, hogy a berlini fal egy nemzet tragédiájának szimbóluma is egyben. Hiszen a II. világháborús vereség után a német fővárost, és magát Németországot is szétszakította a két világhatalom szembenállása.

A hidegháborúnak ez a szörnyszülöttje dőlt le harminc évvel ezelőtt. Igaz, ma már az 1989-ben történt eseményeket sokan illetik kritikával, mondván, az akkori reményekből nem sok minden valósult meg. Ebben van valami, de vitathatatlan tény, hogy Európa keleti fele felszabadult a megszálló csapatok igája alól. A kommunista rendszereket többpárti demokráciák váltották fel. Az olyan erőszakszervezetek, mint a Stasi, a Securitate vagy éppen a magyar Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége, börtönökkel és kínzókamráival együtt eltűntek, mint ébredés után a rémálom. Szerencsére már senkit nem lőnek le, és útlevelet sem kérnek azért, ha valaki Berlin keleti részéből szeretne átmenni a nyugati részére. És ez hatalmas előrelépés. Igaz, harminc évvel később politikailag még mindig megosztott Európa, és a német társadalomban sem szűnt meg a kelet-nyugati megosztottság. Ez jelzi nekünk, hogy sokkal könnyebb lebontani azokat a falakat, amelyeket a határokon húztak fel, mint azokat, amelyeket a diktatúrák az emberek fejébe ültetett be. Azért, hogy ezen utóbbiak is ledőljenek, még sok időnek kell eltelnie.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége