2024. április 26., péntek

Föl-e vagy fel?

Régen történt, hogy a társasághoz ismeretlen valaki csapódott (vagy csak kérdezősködött), és szóba került a tejfel. Ő mondta így, az idegen, mire a vicces kedvű barátom megkérdezte: – Nálatok felezik a tejet, nem fölözik?

Tudjuk, persze, hogy a háziasszony akkor is lefölöz, ha éppen tejfel van előtte, a tejet legföljebb elfelezi a két gyereke között, de a föladott labdát jólesik leütni. Indokolatlan belekötnünk a tejfelbe (a szóra gondolok, nem a minőségre), mert végeredményben az is köznyelvi, bár ritkábban használatos, mint a párja. Csak a tejföl jobban hangzik, mert a változó magánhangzók szebb hangzást adnak neki. S ha azt vesszük figyelembe, hogy nyelvünkben az e hang előfordulása a többi magánhangzóhoz képest 11 százaléknyi, míg az ö és ő hangé (külön-külön) az 1 százalékot sem éri el, érthető, hogy amikor tehetjük, ez utóbbiakat használjuk a gyakran tobzódó e hangok helyett. A vidékünkön élők még egy nagy előnnyel rendelkeznek ilyen tekintetben: ismerik és alkalmazzák a zárt e, vagyis az ë hangot (rövid é-nek is mondhatnánk), amely igen gyakran „leváltja” a pestiesnek mondott „mekegést” a beszédünkben. (Mennyivel zamatosabb pl. a fölëgyënësëdnek szó, mint a felegyenesednek.) Igaz ugyan, hogy a tejfel esetében állítólag éppen tájnyelvi beütésről van szó.

Nem is igazán a tejfölt szántam írásom témájának, sokkal inkább a fel-/föl- igekötőt vagy a fel/föl határozószót. Annál is inkább, mert ezeknek az igekötőknek az előfordulása sokkal gyakoribb, mint az említett tejterméké, emellett pedig a fel- igekötő az előfordulások számában jócskán fölülmúlja a párját. Annak ellenére, hogy nyelvtanilag mind a két változat helyes. A föl- mellőzése még a mi vidékünkön is tapasztalható, ahol – mint említettem – nem az e-zés jellemző a nyelvünkre, bár tapasztalatból állíthatom, hogy a mellőzés csakis az írott nyelvre jellemző. Az újságírók ugyanis még interjúban is előszeretettel írják át az ö hangot e-re (vagy inkább az ö betűt e betűre), merthogy a beszélgetésben az interjúalany rendszerint nem így mondja. Ehelyett inkább tájnyelvi beütés fordul elő, pl. „főmászik a fára”, „főlöki a tejfölös csuprot”. Érthető okokból a „köznyelvesítés” szándéka miatt ebből fölmászik és föllöki szavak alakulhatnának ki írásban, de nem e-ző változatuk. Lapunkban csupán két írást futottam át felületesen, és ilyenekre leltem: „a miniszterelnök felmentette tisztségéből”; „de fáztak és felébredtek”; „a szoba falán felakasztva lógtak a puskáik”; „felpakolva, kinek mi volt eladnivaló”; „a felszolgálókat is felkészíthetnék a magyar nyelv használatából”. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzem, hogy egyik cikkben a szerző helyenként a föl- igekötőt alkalmazta.

Olyan nyelvterületeken, ahol az e-zés dominál, nem okoz meglepetést, hogy ez történik igekötőnk esetében is, vidékünkön viszont talányos, hogy miért ragaszkodunk mi is inkább az e-vel írt szóalakhoz. Talán az lehet (az egyik) magyarázata, hogy a magyartanárok (tanítók) így oktatják a diákjaikat már kisiskolás koruktól, attól tartva, hogy valaki ö-ző nyelvjárási elemnek véli a föl- igekötőt, nem tudva arról, hogy mindkét alakváltozat köznyelvi. Persze az sem segíti ennek a változatnak a terjedését, ha a diákok a tankönyvekben is inkább az e-ző alakváltozatot olvassák.

A leírtak ismeretében némi meglepetéssel hallottam mostanában a Kossuth rádióban, hogy terjedni látszik a föl-, nem is kizárólag az interjúalanyok, hanem a riporterek körében is. (Kíváncsi lennék rá, milyen alakot vesz föl ugyanez a szöveg írott formájában.)

Ha egy pillantást vetünk a sajtón kívül a költészetre is, az alapos tanulmányozást mellőző szubjektív rátekintés mintha azt sugallná, hogy inkább az ö-ző változatot kedvelték a költők, mindenesetre nem idegenkedtek tőle. Gondolhatunk Ady Fölszállott a páva vagy A föl-földobott kő c. versére; József Attila így ír A város peremén c. versében: „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli.” Idézhetjük Radnóti Miklós kezdő és befejező sorát is az Erőltetett menetből: „Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked”, illetve: „Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”

Persze „ellenpéldákat” is találhatnánk (így a Levél a hitveshez c. Radnóti-versben is), de ez csak azt bizonyítja, hogy megfér egymás mellett a két változat, tehát se felháborodásra, se fölháborodásra nincs okunk, csak éppen egyik rendszerint színesebbé teszi a nyelvünket.