EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

A mágnes, avagy: Az ellentétek vonzzák egymást

Tóth D. Lívia

2019. október 25., 15:47

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Felszólítom a Családot, hogy fél óra múlva vendégségbe indulunk, mindenki kezdjen el készülődni.

Az emelet dübörög, visszhangzik a lépcsőház, csapódik a fürdő ajtaja. Hányszor mondjam még, hogy az ajtón kilincs is van? Hangosan ki sem mondom, mert a csempe csattogása helyett már a padló kopogását hallom.

– Lassan, fiam, mi még el sem kezdtünk öltözni – mormolom inkább magamnak, és elindulok a fürdő felé. Szinte érzem a felvert por szagát, amely a talpacskák nyomán a levegőben leng. Becsukom a nyitva hagyott ruhatárolót, a mosdóhoz lépek.

– Anya, ezt húzzam fel?

No, de mit is? Fogalmam sincs milyen göncöt rángatott elő. Megnézem. Jó lesz. Visszamegyek, megmosom az arcom. Rám férne egy kis alapozó is...

– Anya, megyünk már?

Kipillantok. Az ajtóban toporog. Cipő, kabát rajta. Ezt hogy sikerült két perc alatt? – kérdem magamtól, már ki tudja hanyadszor. Értelmetlen a tépelődés. Ő Dávid. Nem Gombóc, nem Anya szíve csücske, és nem is Kismackó. Becézni sohasem lehetett. Örökmozgó és akaratos. És persze mindig igaza van. Kitartó, mint én, lázadó, mint az apja. Gyilkos kombináció. A 007-es ügynök 7 évesen. Dávid. Tóth Dávid.

– Mindjárt fiam, fel kell még öltöznöm – mondom a nyitott ajtónak, mert a sajtkukac már a hátsó udvarból kiált vissza, hogy „várlak benneteket”. A lépcsőn felfelé azon tépelődöm, hogy miért olyan csendes minden? A kék szobában árván lóg a focilabda-lámpa. Beágyazva, játékok a helyükön. Az íróasztalon is rend van. Csak egy-két kard árulkodik arról, hogy itt nemrég egy gyerek játszott. A bordó szoba ajtaja csukva. Egy árva kis nesz, annyi sem sejlik ki bentről. Hol lehet ez a lány? Benyitok a félhomályba. Az íróasztalról csak a lábai miatt tudom, hogy az. Egyébként nem látom a felgyülemlett könyvektől, kacatoktól. A kivasalt ruhák sem akartak maguktól a szekrénybe menni. A bevetetlen ágy felett egy cseppnyi fény dereng. A laptop képernyője mögé rejti a gyönyörű arcát. Ez már sohasem fog másként lenni? Miért jó állandóan a kütyüket nyomkodni? Visszanyelem a feltörekvő „bezzeg az időmben” típusú megjegyzéseket, és a lehető leghiggadtabban próbálom feltenni a kérdést: nem hallottad, hogy indulunk?

– Mindjárt jövök – érkezik a kényszeres válasz.

Na, tessék. Visszakaptam. Az imént még én „mindjártoltam” a fiamnak.

– Nem mindjárt, hanem rögtön kezdjél el készülődni. Nem fogunk rád várni – mondom ki századszor is ugyanazt a közhelyet, amelyet természetesen magam sem hiszek el. Hatalmas fintorral az éjjeliszekrényre teszi a világot jelentő gépét, és úgy tesz, mintha öltözni indulna. Kilépek az ajtón, és pontosan tudom, hogy még egy-két billentyűcsapásra mindenképp visszatér a gépéhez. Ő Emőke. A mi kis Cicánk, Mőcink, Mókuskánk. A mai napig szereti, ha becézzük, szeretgetjük. Miközben valami szalonképes után kutatok a szekrényemben, felidézem azt a kislányt, aki a tinédzser évei előtt állandóan mosolygott. Oly tiszta lelket, mint az övé, sohasem ismertem. Vidámsága mindenkit megfertőzött. Őszintesége mindig ámulatba ejtett. Empátiakészsége az enyémre is rácáfolt. Aztán jött a kegyetlen Világ. Izgultam, hogy vajon sikerül-e megőriznie önmagát? Most is ezen izgulok. Túl vagyunk egy csomó csalódáson, kétségbeesett küszködésen. A világ ellen, ellenem, önmagáért. A harc még nem dőlt el. Én pedig már csak a legjobbakat remélem. Közben pedig hol biztatom, hol bírálom. Leginkább a kényelme miatt. Az apja életfilozófiáját követi: amit ma megtehetsz, halaszd holnapra... Ezt az én kibírhatatlan maximalizmusom nem tűri. És már kész is a világháború.

– Gyertek már! Ötre ígérkeztünk! Miért kell nekünk mindig késnünk? – és a többi... Ha szeretett férjem egyszer elkezdi, akkor a végtelenségig tudja folytatni. Az órára nézek: még 20 percünk van az 5 perces útra. De Rolinál ez már késés. Iszonyatosan pontos. Mindig előbb érkezik. Velem ellentétben...

– Jövök már! – szakítom félbe az igencsak hangos monológját.

– Emőőőőőőke! Hol vagy? – csatlakozik a fiam a sürgetők klubjához.

– Mindjárt jövök!!! – visszhangzik a lépcsőház.

Helyén vagyunk. Az indulás nálunk már csak így tud lezajlani.

– Gyújtom az autót! – kiállt fel a családfő.

– Zárd majd be az ajtót – teszem hozzá.

Hová lett Dávid? – tépelődöm a kocsi felé haladva. Ja, hát igen. Ő már a biztonsági övet is becsatolta. Mi is beülünk a járgányba. Dávid mesél. Dőlnek belőle a szavak, félbe sem lehet szakítani. Roli az órájára néz. Én is. Most már tényleg elkéstünk. A férjem szörnyű dolgot tesz. A házunk mellett állva telefonon hívja fel a lányát. Másképp úgy sem hall meg – magyarázza tettét.

– Jövök már... – hallom Emőke telefonos hangját. Még öt percbe telik, mire tényleg beül az autóba. Roli a késésért duzzog. Emőke bocsánatot kér. Dávid kioktatja a nénjét. Próbálom nyugtatni a helyzetet. Mindenki mondja a magáét. Majd csoda történik. Berobban az autó, és a hangzavar szinte vezényszóra szimfóniává válik. Beszélgetünk. Nevetünk.

– Tudod, anya, én olyan szeretnék lenni, mint apa. De azért olyan vagyok, mint te – vonja le a következtetést a legkisebb.

Régi jó fizikatanárom jut eszembe, az idétlen mágneseivel. A pluszokról és a mínuszokról szóló lecke 3 évtized után értelmet nyer. Az ellentétek vonzzák egymást. Nálunk pedig úgy összekeveredtek a pólusok, hogy egy atombomba sem képes szétválasztani az egymáshoz ragaszkodó mágneseinket.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége