„Szegedi-Szabó Béla meseregényében egy hangyász mentőakciójának lehetünk részesei. Miközben Kortó, a porhói pap és a bölcs Priglic mester szárazföldön és tengervízen át szöktetik Lojolát, a hangyászt a gonosz kalózok elől, maguk is szembesülnek sorsuk kalandos kihívásaival. De hiába Mona Líza Klára, Franszoá Szümat vagy Tabarínó áskálódása, senki sem térítheti el hőseinket a végső céltól: a hazatéréstől, az otthon megtalálásától” – olvashatjuk Szegedi-Szabó mesekötetének ajánlásában a könyvet megjelentető Magyar Napló honlapján. A Bányay Anna izgalmas illusztrációival teljessé váló kiadványnak e hónapban lesz egy négyfordulós népszerűsítő turnéja Vajdaságban, melyhez mi is igyekeztünk kedvet csinálni az alábbi interjúval, miközben elbeszélgettünk a szerzővel a kötet mellett gyermek- és felnőttirodalomról, írásról és olvasásról, díjakról, valamint a jó könyvek megírásának kulisszatitkairól és misztériumáról.
Számost műfajban jelentek már meg köteteid, viszont meseregényben, ha jól tudom, még nem. Miért éreztél erre késztetést, egyáltalán: honnan jött az ötlet, és hogyan fogtál hozzá?
– Ösztönösen elkezdtem kialakítani egy olyan nyelvet, amely más, mint az eddigiek. Valójában közvetlenségre vágytam, és arra is gondoltam, hogy milyen az, ha mondjuk, egy gyereknek mesélek, és nem engedem meg, hogy a bonyolultság elvigyen nehéz és elvont irányokba. Kerestem egy könnyedebb költői nyelvet, de gondolati téren persze nem tettem magamnak engedményeket. Egy lazább szövésű, repkényszerű prózanyelv kialakítása volt a célom. Ez még persze kevés lett volna, szükség volt egy belső vízióra, ami nyomán elindulhatok. Ugyanis az író mindig és újból az elejéről kezdi, ebben nincs rutin, vagy ha mégis van, akkor megette azt a fene. Amikor leírja az első mondatot, akkor még végtelenül magányos és meglepett ő maga is. Nyilván van valamiféle tapasztalata, azonban minden mű esetében olyan mélyre kell ásni, amíg forrásvíz nem fakad a lenti rétegekből. Ha csak a felületen bukdácsolsz, és erre nagyon gyorsan rájössz, akkor előbb-utóbb a kukába dobhatod a teleírt papírokat.
Egy szőke, homokos szigetet láttam a lengedező, déli szélben, amelyet aztán Porhónak neveztem el. Ezt a szigetet még nem fedezte fel a nagyvilág, még nem szerepel a Wikipédián. Az ártatlanság, az érintetlenség tere ez, amelyet különös lakók laknak. Ez így rögtön esélyt adott a képzeletnek, hogy szabadon szárnyalhasson. Ezért aztán benépesítettem olyan szereplőkkel, akik megfelelnek ezeknek az ismérveknek, aki naivak és jámborak, különös, virágzó kerékpárokon közlekednek, kissé szürreális alakok. Él ott egy különös pap, Kortó, aki igazgatja az ottani mindennapokat. Ott tartózkodik Priglic is, aki egy mogorva hajóskapitány, aki Párizsból menekült oda, vagyis ő hordja egyedül magán a külső, távoli világ markáns jegyeit.
Olvasol a mai napig gyermekirodalmat? Mi a jó mese titka szerinted? Gyermekkorodban miket/kiket olvastál a legszívesebben? Milyen a jó gyermekkönyv?
– Olvasok gyermekirodalmat, de nem túl sokat, egyrészt kevés az időm, ez persze, bizonyos szempontból tragikus. Más szempontból meg azt mondhatom, hogy rendelkezem egy olyan szemlélettel, látásmóddal, ami a történeteket sajátságos, csak rám jellemző fénytörésben láttatja, vagyis nem szükséges folyton olvasni ahhoz, hogy felfedezd önmagad, új dolgok ebben az értelemben már régóta nem léteznek. Mindig attól függ egy mű, hogy megtalálod-e a „helyes” nyelvet, stílust, ehhez pedig alapként ott van a te egyéni valóságszemléleted.
A megszólalás módjai bizonyosan különböznek a gyermek- és a felnőttirodalomnak, de vannak rá példák, amikor a kettő összemosódik, és olyankor „csodák” történnek, ugyanis az író, mondjuk, Antoine de Saint-Exupéry, aki A kis herceg esetében olyan misztériumot teremt, ami úgymond felér egy beavatással, és ez tulajdonképpen már több is, mint irodalom, mint egymás mellé rakott szavak, mondatok viszonya egymáshoz.
Gyermekkoromban izgalommal olvastam Stevenson Kincses szigetét, még emlékszem a sárguló könyv kissé dohos pézsmaszagára. Túl a könyv tartalmán ez a prousti emlék az, ami folyton visszatér, ha eszembe jut. Ilyenkor megszűnik bennem az idő, és koordináták nélkül lebegek. Akad olyasfajta művészet, amelynek sajátossága az idő felfüggesztése. Akár Vajda János természetlíráját olvasom, akár indiai meséket, egyik legizgalmasabb dolog bennük éppen az időn kívüliség, az időntúliság megélése. Később Coopertől a Vadölő és Az utolsó mohikán volt az, amit már zentai „indiánként” forgattam. Alkonyatkor gyakran kisétáltam a külváros mögött nyújtózó, sóvirágos pusztákra, kamillás mezőkre, és festékes arcú hősként, rezzenetlenül bámultam a lenyugvó napot. Ez az indiánság a lélek egyik nagy korszaka, a halhatatlanság kegyelmi állapota, amit nagy kár, ha későbbi életünk során hagyunk elveszni. Ha elillan belőlünk ez a tudás, onnan már csak lefelé vezet az út, lefelé a lejtőn. A jó gyerekkönyv talán az, amely újból felidézi benned ezeket a halhatatlan pillanatokat, érzéseket, előhozza belőled rég elfelejtett képességedet a borzongásra.
Mesélj, kérlek, a kötet egyedi címéről!
– A cím kissé bizarr, nem „kényelmes”, de részben ez volt a cél, másrészt ezt adta ki a végső szöveg. Mi mást tehet egy hangyász, mi mást csempészhetne egyik kedves ismerősének, mint hangyabefőttet. Ez egyszerre csípős és édes, veszélyes és boldogító. Ezt kell valahogy átmenteni, megőrizni, ez az élet esszenciája, de egyben a szeretet természete is.
Adnál egy kis kedvcsinálót a Hangyabefőtthöz? Kiknek ajánlod elsősorban?
– Nagyon fontos: gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt! Nagyjából 7-8 éves kortól bárkinek, aki izgalmas és egyben költői történetekre vágyakozik. Azoknak ajánlom, akik úgy érzik, hogy ők maguk is szigetek egy nagy tengerben, és azoknak, akik kalandra és költészetre szomjaznak, és nem utolsósorban gyönyörű, frappáns illusztrációkra.
Mi a tapasztalatod: Olvasnak ma még a kisebb vagy idősebb gyerekek könyveket? Illetve a szülők felolvasnak-e még esténként?
– Hogy apukák és anyukák olvasnak-e, ezt kevésbé hiszem. Belecsöppentünk egy sürgető időbe, amely nem tesz engedményeket senkinek, semmikor. Ellenben számos visszajelzést kaptam gyerekektől, akik vagy saját maguk olvasták a könyvemet, vagy a szülők olvasták fel nekik. Minden esetben magával ragadta őket mind a szöveg, mind a képi világ. Akadt olyan is, aki várja a folytatást. A könyv, mint nyomdai „produktum” nagyon fontos, pláne ha gyerekkönyvről van szó, amelyben mára már ugyanolyan jelentőséggel bír az illusztráció minősége, mint maga a szöveg.
Több kiadónál jelentek meg a munkáid. Mért esett most a választásod a Magyar Naplóra?
– Pár éve volt szerencsém megismerkedni a Magyar Napló szerkesztőivel egy irodalmi pályázat alkalmával, ezért úgy gondoltam, hogy próbáljuk meg. Igazából még sosem dolgoztunk együtt, de nagyon jó hangulatban zajlott a közös munka, minden apróságra figyeltek, maga a könyv, mint esztétikai „produktum” pedig igen látványosra sikeredett.
Számos szakmai díjjal is büszkélkedhetsz. Mennyire visznek előre ezek a munkádban?
– Bizonyára motivál minden írót, ha díjat kap, de az is biztos, hogy ennek nincs különösebb jelentősége. Az írót inkább a felfokozott adrenalinszint és a mű megírására késztető gondolat vonzza, különleges állapotot jelent írni, festeni, zenélni. Egy belső, lelki műteremhangulatnak a megteremtése, előhívása, talán ez az első legfontosabb lépés, ez az, amihez kötődünk, nem a díjakhoz.
A kötetbemutatók időpontjai:
Zenta (október 21.) – Zentai Alkotóház, 18.00 óra
Óbecse (október 22.) – Népkönyvtár, 11.00 óra
Csantavér (október 23.) – Hunyadi János Általános Iskola, 11.00 óra
Topolya (október 24.) – Juhász Erzsébet Könyvtár Topolya, 11.00 óra
Közreműködnek: Bakos Árpád, Szabó Kalmár Eszter és (Zentán) Radócki Márk
