2024. március 29., péntek

Groteszk kép a leves tükrében

Varga Tamás: A leves, drámatrilógia, Forum Könyvkiadó Intézet, 2019

„NARRÁTOR: Szégyelhette volna magát, de nem szégyellte. Nem tudta, hogy létezik-e Isten. Pontosan annyira nem hitt benne, amennyire lehetségesnek tartotta, hogy létezik. Ha létezik, akkor most szívesen sértegette volna, elvégre valakit hibáztatni kell, és mindenki őt hibáztatja. Most nagyon dühösnek kellene lennie rá, amiért elázott. Hirtelen felcsillant a szeme.

FÉRFI: Hogy ázna lucskosra a gatyád! Hogy... hogy a zoknid is ázna el, és az évezredes lábszagtól bűzlő lé csöpögne le a pokolba, és fordulna fel tőle az átkozottak gyomra, amiért háborút indítanának a mennyország ellen, az arkangyalok legnagyobb szégyenére!”

– groteszk: összetett ábrázolásmód; a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Lényege az ellentétes esztétikai minőségek együttes jelenléte. (Wikipédia)

Varga Tamás – a Forumnál megjelent, még igencsak nyomdaszagú – drámatrilógiájára talán ez a leginkább megfelelő jelző, amely kifejezheti annak lényegét. Valóban „félelmetes” és „torz” világot tár elénk a szerző, amely ugyanakkor fenséges is, hiszen a végső kérdésekre keresi a válaszokat, szereplői emberi/démoni esendőségükben egyidőben tűnnek bukottaknak és felmagasztosultaknak, végigtáncolnak a földi(?) poklok bugyrain – mindeközben a szövegek fekete (vagy sok helyütt inkább „tarka”) humorának köszönhetően pedig a nevetés sem hiányzik ebből az alapvetően rémületes világból. Mintha a kacagó Jób tántorodna elénk folyamatosan a drámafolyam minden hullámából.

A szerző saját bevallása szerint is új utakat keres a műfajban, és a klasszikus színdaraboknál sokkal nagyobb hatással van rá a sci-fi mint irodalmi és a thriller mint filmzsáner. A történetei szó szerint bárhol játszódhatnak (akár a virtuális valóságban is?, avagy minden puszta virtualitás/illúzió, mit szerény érzékeinkkel megtapasztalhatunk?) – ezért is tettem kérdőjelet fentebb a „földi” után –, és bárkivel történhetnek. A szereplőinek is csak ilyen neveket ad, mint például NŐ, FÉRFI, APA, ANYA, ÖREG stb., ergo bárki bárhová behelyettesíthető – ráadásul ezek az alakok sokszor egybeolvadnak, majd „másképpen” válnak külön. Lendületesen megírt, és ugyanígy olvasható és interpretálható munkákról van itt szó, melyek – noha „vérbeli kamaradarabok”, ahogy Oláh Tamás írja róluk recenziójában – valóban a mozihoz állnak közelebb hangulatukban és lendületükben.

A szerző témáit illetően óvatosan megkockáztatnám, hogy pszichológiai és szociális problémákat boncolgatnak, de a szövegeket olvasva oly sok helyütt, oly sok minden nem az, aminek elsőre látszik, sőt, még csak nem is az, aminek másodszorra. Mindenesetre a „pszichológiai”-ban és a „szociális”-ban inkább biztos vagyok, hanem a „boncolgatás”-t kéne inkább más igével behelyettesíteni... Annyira enigmatikus, abszurd, sőt morbid világ tárul elénk, hogy az kevéssé magyaráz – sokkal inkább tükröt tart. Miután megláttad magad benne, sokáig kell emésztgetned ez a fekete levest, hogy aztán elmédben és érzelmeidben kiszínesedhessen. És persze rajtad áll, hogyan értelmezed. Vagy értelmezed-e egyáltalán, és nem „csupán” átérzed. Így születik meg aztán véglegesen az alkotás; annyi módon, ahány olvasója és/vagy nézője akad.

Mert olvasóknak vagy rendezőknek/színházlátogatóknak íródott-e vajon ez a kötet? Csak a magam nevében nyilatkozhatok: regényként élveztem A leves-t olvasás közben, de egyidőben odaképzeltem már köré a színpadi kulisszákat is…