A derengés állandósága

Érzületek kisnaplója, szelvények

Péter László

2019. szeptember 16., 18:11

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Kitérők

Pétër László: Titán 1. – vázlat

Pétër László: Titán 1. – vázlat

Szentjeink az emberi képzelőerő segítségével kétezer évig csiszolódtak, s végül olybá váltak, amilyennek az évszázadok mesterei a régi szövegekbe ágyazottságuk alapján megálmodták, s igyekeztek tökéletessé, egyedivé tenni őket. És minden bizonnyal a hajdani, kereszténység előtti időkben a földi mindenséget alakítgató ógörög titánok szobrainak a kézfején is ugyanúgy megült a fény, mint a maiakén…

A fura, tökéletességre törekvő, mégis esendő magaskultúrájú görögök hiányosságait az emberi képzelőerő révén létrehozott istenek palástolták. A többistenhit alapja most egy ősi frigy volt, akárcsak az óegyiptomiaknál és másoknál… hiszen kezdetben a görögök csupán a föld istennőjének és az ég kozmikus istenének, Gaiának és Uránosznak hódoltak. Akiknek több isteni adottságokkal bíró titáni gyermekeik születtek, s felnőtté válásukkal ők lettek az istenségek második nemzedéke. Benedek István szerint mégis emberi logikával bíró, de a „teljesség igényét” feltételező dolog e kultúrák közötti hasonlóság. Mert minő véletlen, itt is egy tucaton, vagyis tizenketten gyűltek össze a bolygókra vagy a csillagképekre emlékeztető istenségek. S e szelvényes és számjegyes, harmonizáló keretrendszer az ókori magaskultúráknál mindig „megismétlődött”. Mondhatni, továbbadott s átvett volt. Ha belegondolunk, fontos szerepkörük mellett még a napkirályunkat közrefogó keresztény hitvilág apostoli tizenkettője is, ha mást nem, a tökéletes évkört feltételezi…

Az ókor évszázadaiban azonban a görög istenségek időről időre még (le)cserélhetők voltak! A rangjuk/rendiségük attól függött, hogy mely időszakban mi volt célszerűbb a városállamokat irányító vezetők, az uralkodók és a démosz számára. Hiszen ők már akkor is a teljesíthetetlen, sérülékeny demokráciában gondolkodtak. Viszont a mindenkori megfelelőség diktált nekik: kulcsfontosságú volt a számukra. Így ha összeszámoljuk, igazándiból összesen tizenhét, egymással is tülekedő s vívó, az olümposzi tucat köréből egymást kilökdöső istenséget tiszteltek egyszerre a görögök. De adott időben a számuk sohasem haladta meg az egymással is harmonizáló tizenkettőt. Az épp feleslegesek: kilökődtek, elhalványultak, talonban maradtak…

A tizenkét óriáscsecsemő pedig hamar kolosszussá nőtt fel, és dicső vagy vitatható dicséretes tettekkel hódította meg a tökéletes természet csodáihoz igazodni tudó, tudásvágyó ókori görögök lelkét. S nyerte el a szimpátiájukat, létrehozva ismét egyfajta teljes körű többistenhitűséget. Hogy a köznép ténylegesen felnézhessen rájuk, titokzatosnak és elérhetetlennek kellett lenniük. Ezért a kozmosz csillagaiba, csillagképeibe szőtték az önképüket. A földiek így is szemmel tarthatták őket, de figyelmességük s tiszteletük jeleként kőotthonokat építettek nekik odalent. Biztos, ami biztos, csodás templomokat, ahol bármikor találkozhattak velük: mert szükségük volt rájuk, nemkülönben az imádásukra. Csodás őserők birtokosai voltak ezek a profán életet élő istenségek, és példátlan vállalásaikat: kalandozásaikat mítoszokká, fantasztikus történetekké duzzasztotta a határtalan emberi képzelőerő. Ám végül e hősök kora is lecsengett: hiszen az egyre „emberibbé váló”, profanizálódó történetekben mind gyakrabban lettek esendők: néha alászálltak a Parnasszusról, egyre inkább „vágytak” is arra, hogy elvegyüljenek az emberek között. Amint azonban a korábbi távolságtartásaikat feladták, az emberi lények képzelete s kívánalma szerint máris beleszóltak a mindennapjaikba, az életükbe. Úgymond: közösködtek, közösséget vállaltak velük. Olyannyira, hogy néhanapján még „félisteneket” is nemzettek velük… Az istenek s a félistenek pedig tetteikkel, felvállalt harcosságukkal, a konfliktusvállalásukkal segíteni vagy ártani is tudtak: valójában „irányították” az emberi sorsokat. A démosz mindig hiszékeny, naiv, földhözragadt volt és maradt. Amint az istenségeik elérhető közelségbe kerültek velük, maguk is mindinkább azzá váltak: egyre földibbé, földhözragadtabbá lettek.

Fények a ködben

Amint az egykori nemes művész-mesterek érdekfeszítő módon élő mítoszokba foglalták az istenek tündöklését, s mesélni kezdtek a heroikus küzdelmeikről: azok megmaradása is biztosítva lett. Később a rómaiak fennhatósága alá került görögök ízes, kacskaringós történeteit nem hagyták veszendőbe: részben átalakították őket, s általuk is segítettek a már vajúdó „európai” civilizáció létrejöttén, váltócölöpjeinek a leverésében.

Bármely magasröptű civilizációt vesszük is górcső alá: az emberi képzelőerő hatására mindegyik rendre hol írott, hol faragott-festett alkotásokban, művekben zanzásodott, és benne megéledtek a régi istenség-mások is. Tanult, tehetséges, ügyes és öntudatos alkotóemberek, rendkívüli tehetséggel bíró mesterek csempészték s örökítették át őket az örökkévalóságnak. Amint megformázták őket, és azok testet ölthettek, élő valóssággá váltak megint… Következtetésképp: a naiv világképeket formáló ókori művelt mesteremberek olyan esztétikai értékrendszerrel és vizuális teremtő erővel bírtak, amely tudással képesek voltak ámulatba ejteni a kései utókort is. Alkotó energiájuk nem pusztán meggyőző erejű stilisztikákat eredményezett, mely az esztétikai érzeteket/érzületeket továbbfejlesztette az emberekben. Kik a folyamatos fejlesztések ígéretével voltak képesek leplezni s felruházni az igényeiket. Leleményességük, játékos kombinációs készségeik és folyton átalakulásban lévő ideológiáik, észrevétlenül formálódó világképük: további finomításokra ösztönözte őket…

Mígnem a civilizációs fejlődéssel nem törődők kételkedni kezdtek isteneikben. Mert ínséges, rossz időszakokban már elhanyagolták s néha elvetették őket. Nem voltak mindig fontosak, ugyanis az emberiség a kényszeres haladás jegyében valahol mindig más vallási szerkezeteket talált s épített fel. A mai napig is újabbnál újabb teológiai képleteket kreál, melyeket az aktuális társadalmakra szab, s melyek az időszerűbb szabályok betartásához alkalmasabbak látszanak a régieknél.

Szervezettségben az erő

A leigázott görög társadalom magaskultúrájával megtermékenyítette az őt bekebelező rómait. Istenei nevet változtattak, de megmaradtak, és tovább rótták a megújuló társadalmaknak tetsző égi köröket. Időszámításunk 4. századában azonban az öröklő Római Birodalom is megbukott és darabjaira hullott. Elveszett a kereszténység térhódításával, a régi mitikus lényeket, isteneket azonban az újkor s a középkor évszázadaiban még mindig emlegették. Megmaradtak csendben, poros félárnyékban, nyiladékok között, elfeledve. De: az égabroszon, porosodó iratokban, faragott-festett képmásokban tokosodtak: az elhalványult emlékezetük valamiféle tartósított tetszhalál volt. Az emberek számára nyilvánvaló volt az egykori hatalmuk, a félelmetes ókori magas-építményeiket, a róluk elnevezett ősi templomokat is csodálat vagy tisztelet övezte. Még ha valahol pusztulásra is ítélték őket, ódzkodva, félve. Másutt meg épp ellenkezőleg, élesztgették az emléküket. Vagy módosították, átalakították és újrahasznosították lakjaikat: így lett a Parthenonból Panteon, a csegelykupolás vásári bazilikákból pedig fenséges (ó)keresztény templom…

Voltaképpen mindig csak a magasművészetek törődtek a mítoszokkal és az antik istenségekkel. A többi tudomány is emlegette őket, s mi több, sok száz esztendő után is álmukból fel-felverték az ókori isteneket. Igaz, immár szórakozásból… A régi művészeteket és az ókorban született tudományt például egyaránt felhasználta az élveteg barokk kor, amely 1600-tól körülbelül 1750-ig tartott. Múltba révedő, fenséges, pazar görög és római mitológiai jelenetekkel kápráztatta el a közönségét. Másrészt, amennyire tudta, óvta s mentette is őket a teljes elfeledéstől. Leleményes, divatos, képzelőerőt csiklandozó tanmeséket kerekített s szőtt tovább. E heroikus, pózoló, idilli, merész, néha pletykaízű, pajzán vagy negédes történetek voltaképpen már csak a gazdag és a hiú emberek szórakoztatására voltak jók.

Rubens is hódolt e jövedelmező divatnak: vagy másfél száz nagyívű mitologikus témájú festménnyel örvendeztette meg egykori mecénásait, pénzes rajongóit. A barokk festészet roskadozott a mitológiai tárgyú művek túlkínálatától. Egyszer aztán flamand festőmesterünk olyan témába botlott bele, amellyel az ókori istenségek tökéletességét is megcáfolhatta: a mozgalmas jeleneten Héliosz napisten fiának, a pórul járt Phaetonnak eget megrengető bukását mutatta be. Nem ez volt az ókor isteneinek első és egyetlen csúfos bukása. De talán épp ezzel a művével áldozta fel őket a modernizálás oltárán, s indította el a görög istenségek elenyészését. Képletesen szólva: a barokk kor tovább éltette őket, de felelős volt a „pusztulásukért” is. Nem a heroikus és idealizált jellemük, hanem az elesettségük karikírozása okozta a vesztüket. Az idők változtak, és az isteneket le lehetett cserélni életszerűbb, naturális zsánerképekre, divatos csendéletekre, tájfestészetre vagy más vidám, korhű tematikákra. A tetszhalott régi világkép végül mégis összeomlott és újra háttérbe szorult.

A többistenhit is. Maradt az egyetlen, igaz és valóságos…


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége