Hétfőn kora délután úgy elsötétült az ég, hogy azt sem tudtam, nappal van vagy éjszaka. Atata totál úgy volt vele, hogy aki bújt, aki nem, ideért a sokat emlegetett apokalipszis. Megeredt az eső, süvített a szél, perceken belül pedig már kopogott is a jég. Zörnyű volt!
– Azt olvastam a zinterneten, Tematild, hogy több mint százzal fújt a szél! Néhol fákat döntött ki, meg tetőket bontott meg – mesélé az öreg az éppen hazaért amamának.
– Nekem aztán semmit ne magyarázz, Tegyula – mondá duzzogva az öreglány, és kiönté a cipőjéből a vizet. – Biciklivel jöttem haza a munkából, és félúton elkapott a vihar. Úgy esett, hogy szinte szemlátomást emelkedett a víz az utakon, a szél pedig vitt magával mindent, ami útjába került.
– Képzelje el, zomzédasszony, milyen lehet az, amikor háromszázzal fúj – mondá az éppen betoppanó Zacsek –, mint a tájfunok, a tornádók és a Katrina, Wilma, Sandy vagy Rita névre hallgató trópusi hurrikánok!
– Eszem ágában sincs ilyenekről képzelődni! – méltatlankoda amama.
– Száz szerencse, hogy nem tartott soká – jegyzé meg a fater.
– Nézőpont kérdése – zsörtölőde az öreglány a haját törölgetve –, neked a négy fal közt lehet, hogy nem tartott soká, nekem ennyi untig elég volt!
Mielőtt azonban komolyabban is összeszólalkoztak volna, a Zacsek elmesélt egy röpke kocsmai párbeszédet.
Egy vagány suhanc odamegy a söntésnél italozó aggastyánhoz, és megkérdi tőle:
– Pista bátyám, tudja-e, miért adnak a hurrikánoknak általában női nevet?
– Hogyne tudnám, öcsém! Azért, mert érkezésekor mind heves és nedves, távozásakor pedig viszi a házat és az autót!
No de a hoppon maradt férjre emlékeztettek a héten a zerb kosarazók is, akiket még a világbajnokság előtt minden hazai elemző és szakértő világbajnoknak kiáltott ki, végül pedig a legjobb négy közé sem jutottak be.
– Bevallom – kuncoga a fater –, rettentően szórakoztatónak találom ezt a több hetes médiahisztériát a kosárlabda-válogatott körül: Naaaagyon erősek vagyunk! – írta az egyik lap.
– Ja – bólogata a Zacsek. – Ez addig tartott, amíg Angola, a Fülöp-szigetek és Puerto Rico voltak az ellenfél, ám aztán jöttek a spanyolok és az argentinok – és a kijózanodás. Aranyra számítottak, végül semmilyen érem sem lett.
– Így van! – erősíté meg a fater. – Még kicsit durciztak is, hogy miért vannak a világbajnokságon ilyen gyenge válogatottak. Most már tudjuk miért: hát azért, hogy valakit le is győzzön ez az álomcsapat!
– No de a focisták sem igazolták a hozzájuk fűzött reményeket – állapítá meg a Zacsek. – Ott is meg volt a nagy duma, aztán pedig a Cristiano Ronaldo vezette portugálok négyet rúgtak be nekik.
– Az a baj, hogy mindenki ezekről a csalódásokról beszél – szóla közbe amama –, ahelyett hogy az Európa-bajnok röplabdás lányokat ünnepelné!
– És a szövetségi kapitányukat, Zoran Terzićet, aki 17 év alatt 18 érmet nyert a lányokkal – mondá elismerően atata.
Egyetértve a zősökkel, a Zacsek elmesélt egy viccet.
A pap kimegy a labdarúgó-mérkőzésre. Észreveszi a helyi csapat edzője, a szünetben odamegy hozzá, és viccelődve megkérdi tőle.
– Atyám, ugye, nem bűn, hogy vasárnap focizunk?
– Hát, fiam, ahogyan játszotok, bűn bármely napon fociznotok.
A sok sportközvetítés mellett a múlt hétvégén a rózsaszín televízióban kezdetét vette a Zadruga nevezetű bentlakásos valóságshow harmadik ciklusa, sok-sok intelligensnél intelligensebb résztvevővel.
– Három percig néztem csatornaválogatás közben – mondá a fater –, tovább nem bírtam ezt a fényűző giccsparádét! Amelynek sugárzása a tévétulajdonosnak óránként 6–10 ezer eurójába kerül. Számolják ki tíz hónap alatt az mennyi pénz! Képzelem, mennyit keres vele!
– Amióta ez megy, nálunk csend van – jegyzé meg a Zacsek –, a zanyósom nem lát, nem hall, csak a zadrugásokat nézi, és sóhajtozik közben, hogy milyen szép az a villa és környéke Šimanovcin, még beszélő fa is van.
– Az semmi! – mondá amama. – Olvastam a lapokban, hogy az idei szezonra még egy humanoid robotot is kreáltak, aki a Leposava névre hallgat, és úgyszintén részese a produkciónak.
– Akkor nevetnék nagyot, ha végül a Leposava nyerné meg a show-t! – kuncoga a Zacsek.
– Azt mondta a tévétulajdonos, hogy ő maga készítette hatvan nap alatt egy csapat fiatal tudós segítségével – magyaráza amama –, egy olyan robotról van szó, „aki beszél, tanul, igazi mesterséges intelligencia”.
– Nahát! – csodálkoza atata. – Nem is tudtam, hogy errefelé ilyen tehetségek élnek! Ezek szerint a zadrugásoknak ripsz-ropsz sikerült az, ami a világ vezető IT-szakembereinek euró-milliárdokból évek alatt nem jött össze: egy általános rendeltetésű mesterséges intelligencia létrehozása.
– Messze van a Leposava ettől – legyinte a Zacsek –, amennyit láttam belőle, csak áll egy helyben, és néha géphangon mond valami balgaságot.
– Pedig Jack Ma kínai milliárdos szerint a mesterséges intelligencia adta lehetőségek hasznosításával a jövőben az embereknek mindössze heti tizenkét órát kellene csak dolgozniuk, és több szabadidejük maradna az élet élvezésére – mondá amama.
– Nem vagyok én annyira biztos abban, hogy az annyira jó lenne – töprenge az öreg. – A nagy semmittevésben, ki tudja, mit fundálna ki az a sok kiváló elme. Bevallom: fenntartásaim vannak! Mert meghiszem azt, hogy fejlődik a mesterséges intelligencia, ám úgy vélem, hogy ezzel egyidőben a természetes intelligencia hanyatlik! Ahogy nemrég olvastam: „A mesterséges intelligencia soha nem fog a természetes hülyeség nyomába érni.”
No de hogy komoly témára terelje a szót, a zomzéd Zacsek megjegyezte, azért az nem semmi, hogy öt éve folyamatosan növekszik a külföldi beruházások összege Zerbiában.
– Csak az utóbbi másfél évben 5,4 milliárd euró érkezett az országba – mondá elismerően. – Nyilván ennek köszönhető, hogy csökkent a munkanélküliség.
– Egy kicsit ennek is, meg egy kicsit annak is, hogy sokan elmennek – jegyzé meg amama.
– Jó a külföldi beruházás, zomzéd, de még jobb lenne a hazai – töprenge a fater –, mert félő, hogy ezzel a tendenciával Zerbia a napszámosok országa lesz.
– Meg a külföldi tőke mindig bizonytalan – magyaráza amama, mintha közgazdasági szakértő lenne –, ha valahol jobb feltételeket szimatol meg, azonnal szedi a sátorfáját.
– Azt kellene elérni, hogy a hazai vállalkozók is ugyanazokat a feltételeket és kedvezményeket élvezzék, mint a külföldiek – állapítá meg az öreg.
– Arról nem is beszélve – melegede bele amama –, hogy az államvezetőkkel nagy médiacsinnadratta közepette aláírt szerződések ellenére a külföldi beruházókat is olykor meg kellene regulázni! Nemrég a munkaügyi felügyelőség az ausztriai Strabagban 42, a török Taşyapiban pedig 53 feketén alkalmazott munkásra „bukkant”!
– Látják, nem kell tartani a külföldi tőkétől, a messziről érkezett beruházók is gyorsan alkalmazkodnak az itteni üzletelési módszerekhez – mondá a Zacsek, és elmeséle egy viccet.
Két munkás beszélget.
– Tegnap végre bementem a főnökhöz, és nagyon határozottan fizetésemelést kértem.
– És hogy sikerült megegyezni?
– Kompromisszumos megoldás született.
– Mégpedig?
– A fizetésem nem emelkedik, én meg cserében maradhatok.
Pistike, intelligenciájába beruházó, viharvert zurkoló
