A tanévkezdés és a tanévzárás mindig nagyon stresszes időszak a tanár életében. Szeptember elsejével belépünk egy másik létállapotba, ami szinte folyamatos feszültséget jelent. Semmi máshoz nem hasonlítható az, amikor az ember egy iskolába megy be. Nyüzsgés, zsivaj, káosz. Tanárként annyiban más, hogy ismerem ezt a sok nyüzsgő, zsivajgó lényt, és a belépés pillanatától részévé válok magam is. Megindulok felfelé a lépcsőn, ahol tódulnak le a gyerekek – lévén nagyszünet –, akiket ismerek, két hónapja váltunk el egymástól. Ők ricsajozva jönnek le, de ahogy egymás mellé kerülünk, én is belelépek ebbe a ricsajba, mert örülünk egymásnak, észreveszem, hogy megnőttek, hogy új frizurájuk van, ezt szóvá teszem, nevetünk, örülünk, és már megyünk is tovább a magunk útján. A belépés pillanatától a tanévzáró utáni kilépés pillanatáig ebben a felfokozott lelkiállapotban élünk. Mert ahol többosztálynyi kamasz gyerek van együtt, ott nincs egy nyugodt pillanat sem. Akkor sem, ha óra van, és minden diák figyel rám, arra, amit mondok, vagy arra, amit önállóan csinálnak, mert én vagyok az, akinek a kezében van az irányítás. Ha én nem vagyok minden idegsejtemmel jelen, hogy irányítsam ezt a nyüzsgő hadat, hogy mikor beszéljenek, mikor hallgassanak, mikor figyeljenek, mikor dolgozzanak, akkor valódi káosz uralkodik el egy pillanat alatt, és összeomlik minden.
Ahhoz, hogy a munkám hasznos és eredményes legyen, maximális jelenlét szükséges, ugyanis egy iskolában nem egyik munkafolyamat követi a másikat, hanem egyszerre, párhuzamosan történik szinte minden. Az idei tanítási évem második napján az egyik órán például ez történt: irodalomóra, év eleji ismétlés. A diákok hozták a tavalyi füzetüket, jegyzeteiket, és óra elején csoportokban kaptak két-két kérdést (minden csoport más kérdéseket) az elmúlt év anyagából. Közösen kellett a válaszokat kidolgozniuk, és a négyfős csoportból ők maguk jelölték ki két társukat, hogy az osztály előtt elmondják a kérdést és a választ is. A következő körben minden csoport a saját kérdéséből az egyiket feltette egy másik csoport olyan diákjának, aki az előző körben nem adott nyilvános feleletet. Az első kör teljesítményét és a másodikét is pontoztam (a pontokból áll össze negyedév végére egy osztályzat), természetesen úgy, hogy a csoport tagjai azonos pontszámot kaptak. Ezzel a módszerrel el tudom érni, hogy minden egyes diák aktív, és egymásnak segítenek, mert mindannyiuk eredménye függ attól, hogy a csoport összes tagja jó munkát végez-e. Hét négyfős csoport dolgozott, könnyen elképzelhető, hogy milyen hangzavar volt a felkészülés fázisában. A beszámolók idején folyamatosan figyelnem kellett a felelő tanulóra, arra, amit mond, kérdésekkel irányítani, hogy a többiek számára világos legyen a jó válasz. Ez volt a könnyebb, hiszen a csoportok természetesen olyan diákokat jelöltek ki, akik jól tudnak beszélni, és közösen fel is készítették egymást. A második körben viszont azonnali válaszadás kellett, és többnyire a nem túl jól beszélő diákok maradtak lehetőségként a felszólításra. Amikor a kérdés és a felszólított tanuló neve elhangzott, azonnal válaszolni kellett, válaszadás közben a csoport többi tagja „súghatott” a felelőnek. Az egyik csoportban egy olyan tanuló lett felszólítva, aki nagyon zavarban van, ha nyilvánosan kell beszélnie, és nehezebben is fejezi ki magát a többségnél. Nem nagyon tudott mondani semmit, amit mondott, azt látszott, hogy nem érti, a zavara egyre nőtt. Ebben a pillanatban gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy üljön le, adok pár percet, hogy a csoport többi tagja felkészítse őt a válaszadásra. Ez a mozzanat nem volt betervezve az óravezetésembe, de világos volt, hogy ezt kell tennem. Mivel az osztály megszokta azt, hogy velem az órák mindig mozgásban vannak, nincsenek kőbe vésett szabályok, hanem az adott helyzethez alkalmazkodunk, még csak fel sem merült, még egy rosszalló pillantásban sem, hogy ez előnyt jelent annak a csoportnak, hiszen a többiek nem kaptak ilyen lehetőséget. Az viszont a munkám hasznosságát mutatta számomra, hogy a csoport mennyire igyekezett ezt a diákot felkészíteni, és ő maga is mennyire igyekezett, hogy megjegyezze, mit kell mondania.
Ez a példa egy nagyon pici eleme a tanári munkának. Naponta sok ilyen helyzetbe kerülünk a tanév során, ezért a végére a feszültségi szintünk az egekben jár. A két hónap nyári szünetnek az lenne a rendeltetése, hogy észhez térjünk, és újra képesek legyünk ezt a megfeszített munkát végezni. Sajnos ez sokszor nem sikerül, mert nyáron kell elvégezni azt a sok feladatot, amire év közben nem jut idő, erő. Viszont a diákok szeretete, hálája a törődésért, odafigyelésért, szeretetért, amit kapnak tőlem, erőt ad ahhoz, hogy végigcsináljam a következő periódust is. Mert ez olyan munka, ahol a siker és az öröm is egy időben, párhuzamosan érkezik, és pótolja a fogyó energiát.
