A Volt egyszer egy Hollywood cannes-i bemutatóját követően a közönségnek felolvasták Quentin Tarantino levelét. Akárcsak Alftred Hitchcock a Psycho vetítései után, ő is arra kérte az újságírókat és a kritikusokat, hogy hallgassák el az istenadta nép előtt filmje végkifejletét, nehogy megfosszák őket az élménytől. E szinte lehetetlen küldetésnek ez az írás megpróbál részben eleget tenni, de előrebocsájtjuk: Tarantino ezzel a kéréssel pont azt rabolná el tőlünk, amitől alkotása elemezhetővé válna. Így megfelelő előzetes figyelmeztetésektől kísérve jelen írásban mégiscsak sejtelmes utalások folynak a papírra. Aki még nem látta, a felkiáltójeles-dőltbetűs felordítás után hagyja majd abba az olvasást. Tényleg.
Három, a Charles Manson által vezetett kommunához tartozó fiatal 1969 augusztus 8-áról 9-ére virradó éjszakán lemészárolta Roman Polanski feleségét, a terhessége kilencedik havában lévő Sharon Tate-et és három barátját.
Ez az információ kulcsfontosságú a Volt egyszer egy Hollywood megértéséhez. Egy amerikai nézőnek nincs is problémája ezzel (valószínűleg a művelt európai közönség nagy részének sincs), hiszen a Manson-banda e „hőstette” lett Hollywood egyik leggyakoribb rémálma pontosan ötven évvel ezelőtt, egy korszak vége, a flower power horrorba fordulása – mégis le kell ide írnunk. Ugyanis, ha ez az infó mégiscsak hiányzik a tudástárból, Tarantino kilencedik filmje értelmezhetetlenné válik: egy olyan aknamezővé, amelyen a Hitchcock által idealizált néző (aki tudja, hogy míg szereplői a baseballról beszélgetnek, az asztal alatt bomba rejlik) mosolygósan, szambalépésekkel táncol át.
Ez a háromfelvonásos mozi látszólag alig, vagy egyáltalán össze nem illő cselekményszálakból áll, amelyek közül ráadásul néhány igazodik a történelmi faktumok szövevényéhez, némelyik pedig magasról tesz azokra. Egyrészt itt van Rick Dalton (Leonardo Di Caprio, élete egyik legjobb szerepében), a saját valahai tévékarakteréről lecuppanni képtelen, kiégéshatáron álló színész, aki minden westernfilmben a rosszfiút játssza. Itt van Cliff Booth (Brad Pitt), a kaszkadőrje, aki ennél azért jóval több: útitárs, sofőr, támasz. És itt van a mellékszálként futó Sharon Tate (Margot Robbie) meséje, aki az épp szakmai csúcsán álló Roman Polanski oldalán költözik Hollywoodba – pont Rick Dalton szomszédságába. A Ponyvaregény szerkezetét fejezetcímek és kapaszkodók nélkül megidéző rizóma ez, amely csak a film legvégén áll össze egyetlen hatalmas egésszé – akkor azonban filmtörténetet ír. Tarantino méltán emlegeti legszemélyesebb alkotásaként a Volt egyszer egy Hollywoodot: telepumpálta gyönyörűen épülő utalásokkal, hogy szerinte mi a mozgókép, és még a sokszor nekiszegezett támadás is elhangzik (természetesen a rosszfiúk szájából), miszerint a filmek a felelősek az erőszakért.
Az első két felvonás (tk. két nap, egy péntek és egy szombat fél évvel a Tate-gyilkosságok előtt) lényegi akciót teljesen mellőző karakterdráma, amelyben elsősorban a Rick és a Cliff között húzódó meredek társadalmi szakadék, a színészlét kínjai jelennek meg – és persze Hollywood, méghozzá abban a törékeny pillanatban, amikor a Cecil B. DeMill nevével fémjelzett nagyszabású történelmi drámák után átadja a helyet az Új-Hollywoodként ismert jelenség komolyabb témáinak és formabontóbb eszközeinek. Karakterrajzokat, életszösszeneteket kapunk hát, és persze minden eddiginél több filmes utalást és műfajparódiát. Az első fölvonás központi eseménye egy beszélgetés Rick és egy Schwarz nevű ügynök (Al Pacino) között, amelyben az utóbbi hosszasan értekezik Rick karrieréről, majd főszerepet ajánl neki Olaszországban, a spagetti-western világában. E jelenet bővelkedik Rick filmes karrierjének felidézésében, és itt nyílik meg a rendező sok év alatt kifejlesztett, mértéktelen pofátlansága: a bejátszások, flashbackek, a történetet egyáltalán nem építő snittek ugyanis olyan szemtelenül burjánzanak túl, mintha ők maguk válnának főszereplővé ebben a több, mint két és fél órás alkotásban. Ócska B-westernek, nazisploitation-filmek zuhognak ránk Di Caprio főszereplésével, van itt pisztolypárbaj és lángkivető szerkentyű, sőt, rózsaszín musical-jelenet is, megállás nélkül áradnak a reklámok és a kitalált és valós filmek plakátjai. Ömlik ránk az összes Tarantino-mánia: kínosan hosszú autókázások követik egymást kínosan korhű Cadillaceken, közben végig bömböl a kor slágereit játszó rádió (maga a soundtrack is régi rádióadásként, bemondóval és reklámokkal jött ki), és a normálisnál többször találkozhatunk női talpak közelképével.
A második rész olyan flashbackekkel és mozijelenetekkel operál a karakterek mélyebb megértése érdekében, amelyek egész rövidfilmeket kitennének: tíz perceket nézünk végig Rick legújabb filmjének forgatásán(szövegbakikkal együtt), Cliff antennaszerelés közben igen hosszan emlékszik vissza, miért is esett ki a kaszkadőrszakmából (az emlékezetesen eszeveszett jelenet nyomokban Bruce Lee-t és Kurt Russelt tartalmaz), Sharon Tate mindeközben a saját első mozisikerét szemléli egy délutáni előadáson. Ám a második rész hátterében kinő egy negyedik cselekményszál is: a Manson-banda szála, amely mintha egy Carpenter-mozi részleteiből burjánzana elő, és amely pusztán a néző előtudására építve döf feszültséget a gyomorba. (Ez idő tájt található a mozi legjobb fejezete is: Cliff hazaszállít egy stoppoló leányt, és gyanút fog, miszerint a hippik által megszállt régi forgatási helyszínen valami nincs rendben. Lassan épülő, idegtépő snittek, majd egy pofánverős antikatarzis.)
Az első rész egy valós világból tekint rá a nyilvánvalóan idézett B-filmek ponyvavilágára. A második rész már bevisz a málnásba, a film forgatása és a hollywoodi élet válik B-filmmé, a Volt egyszer egy Hollywood a thriller és a western műfajiságára tesz szert. A fél évvel később játszódó harmadik rész azonban maga is vegytiszta B-mozivá változik, immáron idézőjelek és irónia nélkül.
És itt most szpojler következik!
A filmet, ahogy arra fentebb kitértünk, az teszi feszültté, hogy olyan történetet lődöz körbe, amelynek reális történéseit és azok végső felvonását mindannyian ismerjük. Tarantino máskor is írta már felül a történelmet (emlékezzünk csak vissza Hitler lemészárlásának legendás képeire a Becstelen Brigantikban), ám akkor a műfaj követelményeinek tett eleget, egy posztmodern poén volt az egész. Hozott már létre anakronisztikus szituációkat is az igazságosztás céljából (ilyen Django elszabadulása). Most azonban egy egész alkotást épített fel egyetlen felülírás végett, és célja immár nem puszta szórakoztatás, hanem olyasmi, amire e sorok írója még nem sok példát látott – Tarantino ugyanis nem kevesebbet tesz, minthogy megváltoztatja a film médiumának eddig ismert paradigmáját. A fikció gondosan, látszólag öncélúan bepakolt snittjeiből a végső nagyjelenetben felülírja a valóságot, utópiát, tündérmesét csinál, hogy rendet hozzon a világba, és ezzel teljesen új célt talált ki a hetedik művészetnek. Nevezetesen, hogy mi történik akkor, ha nem azt mondjuk el, mi az igazság, hanem hogy mi az igazságos.
Ezért iszonyú fontos ez a jó zenékkel, filmes poénokkal, játékos kedvvel, de komoly céllal elkészített mozialkotás, ezért tartjuk filmtörténeti léptékűnek, és ezért tartotta annak a cannes-i fesztivál közönsége is hétperces állótapsával.
Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood), 2019. Írta, rendezte és a zenét válogatta: Quentin Tarantino. Fényképezte: Robert Richardson. Vágó: Fred Raskin. A főbb szerepekben: Leonardo Di Caprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Emile Hirsch, Margaret Qualley, Austin Butler, Luke Perry, Al Pacino.
