Hamvas Bélában kétségtelenül a legnagyobb bölcselőnket tisztelhetnénk, ha egyáltalán tisztelnénk bölcseinket. A címkézők ezoterikusnak, meg minden kutyafülének mondják, de egyik sem igaz. Hamvas persze, lehetett volna ilyesmi is, ha megmarad könyvtárosnak, vagy ha ne adj Isten, zongoraművésznek áll, közepesnek, nagyeszűnek, meg persze szuperművelt szalonpubinak…
Egyszer adódott egy lyukas esztendőm, és újra olvastam összes, addig megjelent művét és kimazsoláztam belőlük – szerintem – lényeges gondolatait-véleményeit. Így keletkezett a Hamvas Szótár.
Hamvasnak természetesen volt „politikai” véleménye is, de pártokkal nem foglalkozott, mert a lényeget kutatta. Azt, ami a mindennapok habzásából fönnmarad. Roppant figyelemreméltó az a megfigyelése, hogy közvélekedésünk mennyire indulati: „eldobja a tiszta búzát és az ocsút veti el”. A jelenség szinte vegytisztán vizsgálható közéletünk számottevő részének drukkerségében, Orbán-gyűlöletében stb. Ennek magyarázatát maga Hamvas adja meg.
Mint oly sokan, a háborúban sokat tanult. Többet, mint bölcselő-mestereitől. Olvassuk Naplóját: „1939 óta az Úr álmomban többször megjelent. Hetekig mind magamban őriztem a megjelenés hatását. Az utóbbi másfél év alatt nem, bár sokszor nagyon-nagyon kívántam. A napokban gondoltam ezt: az Úr mindig másféleképpen jelentkezik. A kezdetlegesebb léleknek képalakban. Később már szellemi alakban. Tavaly Oroszországban mint »jelenlét«. Szent színe előtt éltem. November 11-én mint Élő Szó jelentkezett bennem, amikor azt mondta: ,,Nincsen olyan kicsiny dolog, amit meg ne hallgatnék, ha szíved mélyéből szólasz hozzám.” Milyen nagy kegyelem volt ez! És milyen nagy kegyelem az, ha ezenfelül még világos tudattal meg is értem. Most már tudom, hogy mi a kinyilatkoztatás, és ez hogyan történik.
Nem kell hozzá mágia, hókuszpókusz. Ó, nem. Tiszta szív, semmi egyéb – és az Ő kegyelme.” (Napló, 1943. december 9.)
Néhány idézet a Szótárkönyvből: „Magyar, aki a nálunk élő öt géniusz egyensúlyát megteremti; ez senkiben, még Szent Istvánban sem valósult meg, csak Jókai regényeiben. Az öt géniusz szövevénye egyszerre jelent gazdagságot és nehézséget; ki-ki a saját régiójának/géniuszának hatása alatt a többit nem ismeri föl/el, nem olvasztja be, sőt, szemben áll velük, mint idegennel; az itt élő ember legelső mozdulata a magyarral szemben az elutasítás. (Magyar Hüperion)
Magyar nemzet rokonszenve mindig a duhajé, ezért kedveli Vak Bottyánt, Petőfit, a betyárt; minden magyar nemzedéknek külön terve van a haza megmentésére; csoda, hogy az ország ennyi megmentést kibírt (Magyar Hüperion).
Magyar nép Európában a nyers géniuszokban leggazdagabb, ám ezek megnemesítése és egyensúlyuk megteremtése a legnehezebb; ha ez nem sikerül, akkor a géniuszok hatása negatív, démoni; a kereszténységgel nem nőtt össze, így a vallás a magyar nép részéről képmutatás, a hatalom részéről állatszelidítés (Magyar Hüperion. II.)
Magyarország a méhes földje, népe aranykori álmából fölébreszthetetlen (Silentium 249.); nálunk mindennek egyszerre öt értelme (géniusza) van; más, európai népeknek legföljebb kettőt-hármat kell összekapcsolniok; az öt géniusz miatt Magyarországon oly könnyű tehetségesnek lenni, és ugyanakkor elveszni; tragédiáinak egyik oka, hogy Magyarországon a papságot csak politikai szinten értelmezték, aminél nagyobb éretlenség el sem képzelhető; szellemi kaszt híján nemzetiségi kisállammá lett; a géniuszok egysége nem valósult meg, ezért nem tud különbséget tenni barát és ellenség között, nagyjait eltaszítja; története állandó testvérgyűlölet, ami a világon páratlan őrület. (Magyar Hüperion II.) Magyarországon a művész sosem volt legitim lény, legföljebb a tizenharmadik az asztalnál.” (Forradalom a Művészetben)
