Egy olyan elképzelés, hogy egyik cég a másiknak bérbe adja a saját munkásait, mint ahogyan ökröt, betonkeverőt vagy pincehelyiséget ad ki az ember, még tíz évvel ezelőtt is visszatetszőnek tűnt. Az ember és a termelési eszközök méltatlan kiegyenlítésének, teljes dehumanizációnak, melyben nem a gazdaság van az emberekért, hanem az emberek vannak a gazdaságért. Szerencsére ez az elképzelés akkor még teljesen irreálisnak hatott, afféle disztópikus jövőképnek.
A szerbiai kormány szélesre tárta az ilyen jövő kapuját. A lízingelt munkavállalókról szóló törvény javaslata szerint egy cég minden munkását bérbe veheti a foglalkozásra szakosodott ügynökségtől. A cég tehát megteheti, hogy egyetlen munkást sem alkalmaz. Nem kell bajlódnia betegszabadságokkal, évi szabadságokkal, sztrájkokkal, munkaügyi perekkel, szakszervezeti ügyekkel. Ha munkásra van szüksége, csak felhívja az ügynökséget, hogy küldjön neki egy embert. Ha azután ez az ember lázadozni kezd a rossz munkafeltételek miatt, a cég megint csak felhívja az ügynökséget, küldjön másik embert.
Komoly következményei lesznek ennek. A munkatörvény szerint a foglalkoztatottaknak joguk van a szakszervezeti szervezkedésre. A munkásnak emiatt nem mondhatnak fel, ha pedig a munkaadó mégis meg akar szabadulni tőle, akkor többnyire munkaerő-fölösleggé kell őt nyilvánítania, és végkielégítést fizetnie, a megüresedett munkahelyre azonban a törvényben előírt ideig nem vehet fel mást.
Most pedig mi lesz a helyzet? Azoknak a munkásoknak, akiket az ügynökség valamely cégbe irányít, joguk lesz ugyan a szakszervezeti tevékenységre, de ennek a szervezkedésnek a gyakorlatban semmilyen haszna nem lesz, mert amint valaki szakszervezetet szeretne létrehozni vagy belépne a már meglévőbe, a cég visszaküldheti őt az ügynökségnek. Mivel azonban nem a saját munkása, hanem kölcsönvette, kibérelte, nem kell neki végkielégítést fizetnie, helyébe nyugodtan felvehet mást. Hasonló a helyzet a betegszabadságokkal meg minden mással kapcsolatban, hiszen a cég könnyedén és bármikor visszairányíthatja az embereket az ügynökséghez, cserét is kérhet, s a foglalkoztatottak ezt a helyzetet hatalmas nyomásként élik meg, úgyhogy nem mernek egyetlen napra sem kimaradni a munkából.
A bérekről ne is beszéljünk, világos, hogy az ügynökség által bezsebelt provízió miatt ezek az emberek mindig kevesebbet fognak keresni, mint a többi foglalkoztatott.
A szakszervezetek azt követelték, hogy az ügynökségekből érkező emberek száma egy-egy vállalatban ne haladja meg a 10 százalékot. Miért fogadta hát el a kormány a 100 százalékot? Ez lenne a nekünk ígért szebb jövő?
