A különböző drogok használata a tinédzserek számára az egyik legnagyobb veszélyforrás. Azért, hogy ez így van, mi felnőttek vagyunk felelősek. Leginkább a tudatlanságunkkal, a fölényes viselkedésünkkel okozunk tragédiát. Mivel tanárként napi kapcsolatban vagyok ezzel a korosztállyal, beszélgetéseink alapján ismerem a szülők átlagos hozzáállását ehhez a problémához. Körülbelül úgy viszonyul a legtöbb szülő a kérdéshez, mint ahogyan a középkori emberek a Sátánhoz viszonyultak. Ha meghallották a nevét, sűrű keresztvetések közepette menekültek. Rendkívül káros magatartás ez, aminek a gyökere a butaság, a tájékozatlanság. A gyerekeknek otthon el kell játszaniuk a tökéletes ártatlanságot, miközben minden hétvégén (jó esetben csak hétvégén!) úgy vannak jelen az életükben a drogok, mint a szüleikében az esti tévézés vagy a kávézás. Az én feladatom viszont nem az, hogy a szülők hozzáállásán alakítsak, hanem hogy megtegyem, amit tudok a gyerekek között.
Magyartanárként erre (is, mint nagyon sok minden egyébre) több kiváló lehetőségem van. A tantervben persze nincs benne, mint ahogy a legtöbb életbevágóan fontos téma sincs. Amit most leírok, hogy – a másodikos gimnazista osztályommal – hogyan foglalkoztunk ezzel a témával, abban semmi sincs a tantervben.
A diákok a nyári feladata az volt, hogy olvassanak el bármilyen könyvet, ami nekik tetszik, aztán órán tartsanak könyvbemutatót, és a legtöbb szavazatot kapó könyvet az egész osztály, velem együtt elolvassa, és házi olvasmányként feldolgozzuk. Két könyv nyert: Charles Bukowski: A kezdő és Sam Munson: Szívás című regényei. Az előbbi főszereplője alkoholista, az utóbbié marihuánát szív és árusít. Mindkét regényben az elbeszélő főszereplő a diákokkal körülbelül egy idős, és az életmódjuk lázadás és menekülés az unalom és a szülői terror elől. Valójában tökéletes alapot adott ez a két regény a téma feldolgozására, mivel a diákok nagy része ezzel az életérzéssel tud leginkább azonosulni. Miután elbeszélgettünk a regényekről, levetítettem nekik egy pár perces videót, amelyben egy pszichiáter (dr. Máté Gábor) beszél arról, hogy több évtizedes – főként drogfüggők között végzett – munkája során megbizonyosodott arról, hogy a függőségek mindig valamilyen gyermekkori trauma miatt alakulnak ki. Ezeknek az embereknek leginkább elfogadásra, szeretetre van szükségük, és nem elutasításra, büntetésre, mint ahogy azt szinte minden társadalom teszi. Ez után megnéztük a Trainspotting című kultfilmet, ami még mindig erősen ennek a lázadó kamasz attitűdnek az eszközeként mutatja be a droghasználatot, és egy nagyon „menő” életérzést, magatartásformát közvetít, természetesen bemutatva a függőség kellemetlen részeit is, de igazából nem az marad meg elsősorban az emberben a film után. Miután megnéztük a filmet, megírattam az osztállyal a nagydolgozatot, amelynek témája a filmmel kapcsolatos volt. Kíváncsi voltam, hogy ezen a ponton milyen gondolataik vannak ezekről a kérdésekről, emellett az is fontos volt, hogy az írás kényszere miatt mindannyian átgondolják azt, amit láttak, hallottak, olvastak. Utolsó lépésként – hosszabb idő után, mert az anyaggal is haladni kellett – a tanév végén megnéztük a Rekviem egy álomért című filmet, ami a legmegrázóbb, legsokkolóbb film, ami ebben a témában készült. Több héttel előtte elkezdtem mondogatni az osztálynak, hogy nézni fogjuk, készüljenek fel lélekben, mert nagyon felkavaró lesz, hozzanak zsebkendőt, csukják be a szemüket, amikor már nem bírják tovább nézni. A film velük egyidős, nagyon szép és szimpatikus fiatalokról szól, akik pillanatok alatt a heroinfogyasztás örvényének legmélyére kerülnek. A hatás valóban sokkoló volt, sírás, rosszullét, felháborodás követte, amit tanárként nem volt egyszerű kezelni. A film után adtam nekik húsz perc szünetet (hogy kisírják és kidühöngjék magukat), majd elmondtam, hogy ez az a film, amit ha megnéznek ebben a korban, akkor nagy valószínűséggel távol tartják magukat a drogoktól, és inkább legyenek most rosszul és zokogjanak, minthogy átéljék azt, amit a filmen látott fiatalok átéltek. Emellett pedig arról is tudtam beszélni, hogy ilyen az, amikor az ember műalkotással találkozik, mert a jó művészet felkavarja az embert.
Ez a téma tehát végigkísérte az elmúlt tanévünket. Tavaly nyáron természetesen nem terveztem foglalkozni ezzel a témával. Egyik mű hívta maga után a másikat. A tanárnak tanév elején le kell adnia a tervet, amit be is kell tartania. A legtöbben ezt így is teszik, igyekszem én is betartani, és nagyjából sikerül, de tudom, hogy akkor van értelme a munkámnak, ha az ilyen adódó alkalmakat kihasználom, amikor alaposan körüljárhatunk valós, életbevágóan fontos kérdéseket, nem mellesleg irodalmi, filmes, színházi alkotások közvetítésével, amit persze a tanterv nem írhat elő, hiszen emberek vagyunk, nem gépek, amelyekbe be lehet programozni a dolgokat.
