Ha meghal a duda

Bátyi Zoltán

2019. augusztus 10., 19:52

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Megtörtént esemény alapján

 

– De hát ha éccő nem vötte be a gyóccert. Pedig százszó is montam neki.

– És ezért agyonverte?

– Nem vertem agyon. Fejbe vágtam. Talán ha kéccő. No jó, möglöhet, háromszó is vót az.

– Kalapáccsal.

– Hát…, ha az esött kézre. Akkó azza.

Az orvos nézte az erős szegedi tájszólással beszélő, a kómás részegségből éppen csak előbotorkáló ember arcát, a szesztől duzzadt fejet, az álmosan pislogó sze-meket, a szemhéját, ami talán egy rebbenésnyi időre takarta el néha a véreres szemgolyókat. Nézte a reszkető kezeket, és megpróbálta kitalálni, talán a bűnbánat rázza benne az izmokat, vagy csak alkoholt kívánna a test, a vér, és két korty után elmúlna a reszketés, és elmúlna a lusta pislogás is.

– Itt éltek együtt? – nézett köbe a tanya kisebb szobáján az orvos, ami nem is szoba volt, inkább egy sötét verem, amit átjárt a decemberi tél minden hidege, amiben ki tudja mikor gyulladt fényre a lámpa utoljára. És ahol már megkövesedett a bűz, megpenészedett még a kosz is.

– Itt. Nem vót más.

– Rokona az öreg? – kérdezte az orvos, mintha az ágyon fekvő öregember még élne, mintha nem látná, hogy szinte teljesen szétverték a koponyáját. Arcából is csak a ráncok maradtak, mélyek, mint amilyen mélyre csak meg tudja szántani az élet egy olyan ember bőrét, aki több mint nyolcvan évet élt ezen az átkozott földön.

– Nem rokonom. Befogadott, amikó elzavart az asszony, oszt nem vót hova mönnöm.

– Befogadta?

– Be. Jó embör vót. Jó, de magányos. Régön eltemette az asszonyát, a gyerökei mög szanaszét a világban. Csak annyit kért, tarcsam röndbe a tanyát, lükjek ételt az állatoknak. Csak ennyit…

– Mégis agyonverte. Egy kalapáccsal. Mert hogy az esett kézre.

A férfi, aki addig csak a csizmája orrát bámulta, és arra gondolt, a mentősök hívta rendőrök talán pár perc múlva kiérnek, és akkor az ő kezén bilincs kattan majd, börtönbe viszik, és talán onnan már ki sem kerül élve, ekkor sírni kezdett. Hangtalanul csorgatta a könnyét, orrlyukát egy ujjal befogva verte ki a földes döngölt padlóra a taknyát.

– Nem akartam, hogy möghójjon. Csak mán nem bírtam a nyavalygását.

– Nyavalygós volt?

– Ahhát. Mint a vénök. No, nem mindig. Csak mostanság, hogy szállt ki belüle az élet. Mert nagyon szállt ki, higgyék el neköm. Ha nincs a kalapács, akkó is möghal. Talán mán holnap. Talán csak hétfő röggelre.

– Honnan tudja?

– Gondolom. Bevitettem a kórházba, de onnan hazaadták. Láttam a doktor, de még a nővér szömin is, itt nincsen mán mögoldás, léégött a gyertyája.

Az orvost ekkor hányinger fogta el. Maga sem tudta, hogy a férfi szavaitól, vagy az ürülék szagától, ami az agyonvert ember ágyából fertőzte az egyébként is bűzös levegőt.

– Ez mikor volt? – törte meg a csendet a mentősofőr hangja. A magas, erős ember torkából rekedten hullott ki a visszafojtott düh karcolta hang.

– Két hete. Annyi biztos – nézett a sofőrre a férfi, kézfejével törölte a könnyet az arcáról.

– És azóta maga hagyta az öreget a saját piszkában fetrengeni? Mert hagyta, ne is tagadja. Ilyen mocskot még rémfilmekbe sem tudnak belefényképezni, mint amilyen ezen a tanyán van.

– Mit töhettem vóna. Gyönge vagyok, nem bírtam forgatni. Mög aztán önni sé akart. Inni is csak néha – motyogta a férfi.

– De maga annál inkább ivott. A szomszéd azt mondja, magát csak részegen látták már évek óta. Hogy maga az öregen élősködött, elvette minden pénzét, a teljes nyugdíját, és bora meg pálinkára költötte.

– Ezt mondták?

– Ezt. Meg azt is, hogy maga egy szemét, rohadt alak volt világ életében. Hogy féltek magától. Hogy itt a környéken, meg az egész tanyavilágban, amerre csak a szem ellát, már évek óta beköltözött a félelem, mert olyan rongy alakok költöznek ki a városból, akik nem akarnak dolgozni, csak a szeszt pusztítják. Hogy ez már nem embernek való vidék.

– Ezt mondták?

– Igen, ezt – köpött a padlóra a sofőr, remélve, nemcsak a nyálát, hanem a dühét és az undorát is kiköpte ezzel, de még azt a vágyat is, hogy a férfit, a kalapácsos gyilkost, aki azért agyonvert egy embert, mert nem vette be a gyógyszerét, felemelje a székről, és addig üsse, amíg egy szusszanásnyi levegő sem marad a tüdejébe.

– Ezt azért ne. Halott van a házban – szólt az orvos, miközben a padlóra köpött nyálat nézte.

– Bocsánat – mordult a sofőr, és az ajtóhoz lépett, hogy beengedje a rendőröket. Nem szirénázva érkezett az autó, de a sofőr már tudta, utánuk nem érkezhet más, csakis rendőr, ha egyszer azt mondják a telefonba: igen, találtunk idegenkezűségre utaló nyomot.

– Szóval agyonverte? – vándorolt a rendőr tekintete két perccel később orvosról a férfira, férfiról a halottra.

– Kalapáccsal. Ott van a földön – mutatott az orvos az egyik sarok felé. – Azt mondja, talán háromszor ütött. Szerintem volt az nyolc is. Szilánkosra tört a koponya, még a szeme is kifolyt a szerencsétlennek – takarta volna a testet az orvos, amikor valami furcsát érzett. Mintha az öregemberből halálakor nemcsak a lélek, de minden csont is kiszállt volna.

– Te jó ég, ennek majd’ minden bordája összetört – szisszent fel az orvos.

– Talán amikor rátérdeltem, hogy beadjam neki a gyóccert. Talán akkor – mo-tyogta a férfi. Fejét behozta a vállai közé, arcát megbilincselt kezével fedezte, mint aki attól tart, vagy a sofőr, vagy inkább a rendőr itt helyben nekiesik, és szétverik a fejét. Nem kalapáccsal ugyan, de puszta kézzel.

– Állat – dördült a mentősofőr hangja.

– Inkább ember. Roncs, de ember. Ilyet csak ember csinál – mondta a rendőr, és intett a járőrtársnak, vigye ki a férfit a kocsihoz.

– De előbb írd fel az adatait. Ahogy szoktuk.

– Régen meghalt? – fordult aztán a rendőr az orvoshoz.

– Tudja, ahogy azt a filmekben mondják: erről majd a boncolás után többet tu-dok. De nem nagyon régen. Este lehetett. Úgy négy-öt órája – magyarázta az orvos, szólt a hullamerevségről is, miközben az aprócska ablakon kibámulva azt leste, rákente-e már minden fekete festékét a tanyás világra az éjszaka?

– Fázok. Kutya hideg van – szólt a sofőr.  – Mennünk kéne.

– Nem lehet. Még csak most jönnek a nyomozók meg a technikusok. Nyomot rögzítenek, fényképeznek, kikérdeznek – mondta az orvos, és összehúzta magán a vastag posztókabátot, amit évek óta hordott magával téli útjaira.

– Kint is megvárhatjuk őket. Ott legalább elszívnék egy cigit – bizonytalankodott a sofőr, aki még csak pár hete szolgált a mentősöknél, de látott már annyi szörnyűséget, hogy tudta, újabb pár hónapot már nem bírna ki.

– Menjünk – bólintott az orvos. Átsétáltak a konyhán, ahol a férfi éppen azt magyarázta vastag szögedi tájszólásban, hogy nem bírta már tovább nézni az öregember szenvedését, talán ezért is ütött. Meg hogy jobb ez így. Ennél a mocskos tanyánál még egy börtöncella is jobb lehet csak.

– Mondja doktor úr, maga elgondolkodott már azon, mitől ficamodott ki ennyire ez a világ? – kérdezte a sofőr, amikor a tanyaudvart borító havat taposták.

– Mire gondol?

– Mire? Hát arra, hogy megölni valakit azért, mert nem vette be a gyógyszert? Na, ezt se gondolták volna az ükapáink. Akkor még volt tisztesség.

Az orvos nem válaszolt. Két percig nem. Aztán is inkább kérdezett.

– Mondja János, olvasott maga valamit Tömörkény Istvántól?

– Már megbocsásson, de a nevét se igen hallottam. Ki volt az? Valami író?

– Igen, író. Nagyon jó író. A Szeged környéki életről írt novellákat. Még régen, éppen, amikor a maga ükapja élhetett.

– És hogy jön ez ide? – pislogott az orvosra a sofőr.

– Csak úgy eszembe jutott. Tudja, ennek a Tömörkénynek van egy novellája. A címe most sem jut eszembe. De nem is az a lényeg. Hanem az, amit leírt benne. Akkoriban éppen a juhászok meg a csikósok utálták egymást, mert ez a magyar föld úgy van kitalálva, hogy itt mindig megtalálja benne az ember a magához való ellenséget.

– És?

– És egy kocsmában összefut négy vagy öt juhász, meg egy csikós. Sok szó nem esik közöttük, még egy pofon se csattan, csak egyszer előkerül a történetben egy duda. Egy juhász fújja a mulatozáshoz, a csikós meg, akit nem engednek énekelni, bicskát vág a dudában. Szétszakad a bőr, meghal a duda.

– Ennyi? – kérdezte a sofőr, de arról már nem mert faggatózni, mégis milyen hangszer lehetett egy olyan duda, amit bicskával aprítanak.

– Nem éppen. A csikóst, akit Duhaj Kis Miklósnak hívtak – te jó ég, hogy jutott ez eszembe? – agyonverik. Azért, mert megölte a dudát. Agyonverik, kiviszik a hóba, és elkaparják egy kiserdő fái között. De hogy a kocsmárost kár ne érje, a borát kifizetik. Hát ennyit a tisztességről – halt el az orvos hangja, miközben arra gondolt, most azért ő is igazán szívesen köpne egy nagyot.

– Egy ócska duda miatt verték agyon? A kurva életbe – szaladt ki a szó a sofőr száján. – Mikor volt ez?

– Valamikor a XIX. század végén írta Tömörkény.

– De hát azóta van itt már olyan okos mobiltelefon, hogy tévét nézhet rajta az ember, meg van internetes világháló, műholdak keringenek az égen, Marsra ter-vezik az utat a tudósok – hadarta a sofőr, majd úgy kapta elő zsebéből a mobilját, mint aki egy tárgyalást vezető bírónak akarja felmutatni a megdönthetetlen tárgyi bizonyítékot.

– A mobilt feltalálták, de látja, a kalapácsot sem felejtették el – nézett a sofőrre az orvos, és azon gondolkodott, vajon a csikóst, a sebtében elföldelt csikóst, azt a Duhaj Kis Miklóst vajon ki találhatta meg, amikor azon a XIX. századi tavaszon elolvadt a hó.

 

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége