Elképesztő embermennyiség öntötte el szerdán az óbudai Hajógyári Szigetet: az áradat már kora délután megindult, a Sziget szervezősége minél korábbi érkezésre biztatott mindenkit, a csapolt sör sok helyütt már este nyolckor elfogyott, Ed Sheeran koncertjén pedig egy újrahasznosítható öko-poharat se lehetett volna leejteni. A betódulók csak viszonylag kis arányban voltak szigetlakók, az igazi tömeget a hazai közönség csinálta, de úgy, hogy az EXIT The Cure-koncertje tágas játszótérnek tűnik a Dan Panaitescu Nagyszínpad előtti csődülethez képest.
Ed Sheeran koncertje felemás élmény volt. Egyrészt nem tudok még egy olyan személyt mondani, aki úgy tarthat másfél órás hangversenyt, hogy annak minden dala sláger legyen, méghozzá a közelmúlt slágerei, az A Team-től az eredetileg Justin Beaberrel közösen jegyzett I Dont Care-ig. Olyat se sokat tudok felsorolni, akinek koncertje ordító tömegekkel szembesíteni mer egy félórás ballada-blokkot, miközben a nagykoncerteken szokásos vizualizáció csak néhány dalnál, csak néhány másodpercre bevillanva támogatja meg az előadót. Tulajdonképpen igen bátor a vállalkozás, ti. hogy Sheeran, ez a kócos, vörös hajú, rőt szakállú sztár szó szerint egy szál gitárral tolja végig a másfél órás anyagot, és csak az utolsó, kétdalos blokkra ugorjon be mellé egy szintis, az is csak azért, mert a Shape of You hülyén hangzana nélküle. Ugyanakkor pont e vállalkozás merészsége nem tud maradéktalan koncertélményt adni. Sheeran tagadhatatlanul magas tudása és karizmája, ahogy egy ismerősöm fogalmazott később, sokkal jobban kifejezésre juthatna egy ír kocsma színpadán. A Nagyszínpad több értelemben is felzabálta az egyszemélyes zenekart: tere nem szűkült rá a sztárra, a hangot pedig a tömeg nyelte el, így e sorok írója a tér egyharmadánál, tehát viszonylag közel állva, hatalmas füleket meresztve próbálta megérteni az összekötő szövegeket, nem sok sikerrel. Nem volt ez rossz élmény, csak kevés. (Így járt egyébként a Love Revolution programsorozat első produkciója, a jó ügyért küzdő Superar gyermekkórus is, bár őket inkább a hangosítás gyatrasága tette gyengécske közjátékká.)
Egész más a helyzet egy másik egyszemélyessel: Jain Franciaországból érkezett a Sziget Nagyszínpadára, és az a hálátlan feladat jutott neki, hogy készítse elő a terepet Sheerannek, valamint vezesse át a nappali koncertet az estébe. Szintén egyszemélyes zenekarról van szó (ezért is az összehasonlítás), de a hangszer nem egy virtuózul kezelt akusztikus gitár, hanem egy keverőpult és egy loop, amely egy ideig unalmasan ismétli Jain szólamait, ám ritmussal keverve hatalmas bulit kavar. A csúcspillanatokban pedig, ami a szinte kötelező közönségénekeltetés, egyes nézők refréndúdolását veszi fel és játssza vissza, amitől a koncert végére maradó Makeba valóban közösségi élménnyé válik.
Az est meglepetése a Kodaline nevű ír formáció volt, amelyre mintegy bevetődtem Jain koncertje után: a lágy pop-rockot játszó banda zenéjét elsősorban filmek és sorozatok (Csillagainkban a hiba) betétdalaként ismerhetjük, ám az A38 sátrában úgy szólal meg az All I Want, hogy az ember könnye is kicsordul, a felgyülemlett tömeg pedig pontosan énekli végig, úgy, hogy az énekesnek alig marad dolga. A koronát az utolsónak maradt High Hopes rakta föl, nem kisebb sikerrel. Az A38 legnagyobb dobása a nyitónapon egyébként a Razorlight nevű indie-rock zenekar volt, amely jól kivasalt örömkoncertet csinált, ám valahogy nem sikerült csillagokba rúgnia a hangulatot.
A csütörtök a kicsit retrós, kicsit poposabb rocké volt a Nagyszínpadon: a Quimby nyitotta a napot, hogy aztán átadja helyét a Franz Ferdinandnak, amely egy régi 2006-os évben az indie-mánia első hullámával érkezett először a Szigetre, ma pedig már sokalbumos legendaként tér vissza. Richard Ashcroft tulajdonképp egydalos előadó, és azt sem magánszámként énekelte, hanem a The Verve frontembereként, a Bittersweet Symphony azonban most is elmaradhatatlan volt. Az est sztárja a fősodorba kapaszkodott The 1975 nevű manchesteri illetőségű banda volt, amely (nevéhez illőn) retrósabb hangulatot kap el a rock végtelen palettáján. Az A38 felvette a harcot: éjszakai programja keményebb ütemeket, elektronikusabb beatet szállított a Chvrchs-zel és a hip-hopot az alternatív rockkal ötvöző Yungbluddal. A Love Revolution Jane Goodall szereplésével lépett egyet a föld megmentésének célja felé.
@fo WeLoveBudapest
