Nem voltál ott, amikor elkapott a két fenevad. Azt hittem, el tudok menekülni a szőlőindákon, de a következő pillanatban darabokra hullottak a csontjaim az egyik bestia őrlő fogai alatt. A másik odarohant, ő is vérszomjasan, csorgó nyállal, ordítva követelt belőlem, egymás pofájába haraptak, ordítva acsarkodtak, kié lesz vajon a végső győzelem. Még jött hang a torkomon, hívtalak, nyüszítve a fájdalomtól, nem voltál ott. Fekete fátylával a halál dugta ki fejét egy pillanatban a szőlőlevelek mögül, amikor ott termett valaki, a kutyákra förmedt, megragadott, átdobott a kerítésen.
Csak néztél, hová lett a fény a szemeimből, jöttél utánam döbbenten a fáskamra nyirkos sarkába, amit utáltam, de most jó menedékül szolgált, hadd legyek egyedül. Mert a világ elsötétült, eltűnt a tekinteted, eltűnt a nap, eltűnt a kert, a rejtélyes zegzugok a padláson, eltűntek a bogarak, a gyíkok, elborított a fájdalom, a halál követett, settenkedett mellettem, fekete fátylát felém lebegtette a szél. Ott voltál már, simogattál, de nem láttad mindezt. Nem láttad mindezt?
Aztán a hóhér jött, az öledben vittél a kanapéra, őrjítő fájdalom marcangolta a testemet, ezért haraptam beléd. De hittem még, megvéd az öled, a fekete fátylat a hátad mögött láttam lebegni. Minek sírtál? Minek? Hisz amikor a rettenetes, éles tű a tüdőmbe, majd a szívembe hatolt, hátraléptél. Nem voltál ott. Már nem voltál ott.
Most itt fekszem a virágoskertben. Virágot ültettél a síromra, egy rózsaszínt, egy lilát. Én a bogarakat szerettem.
Tudom, hogy amikor nyikordul a kapu, hazajöttél. Hallom a lépteidet. Hallom, amikor hívogatsz. Szólhatnék, de minek? Hisz azt várod, hogy eléd szaladjak. Ne várd.
Nem voltál ott, amikor elkapott a két fenevad.
Hiszed-e, hogy látom a fényt itt lenn, a sötétben? Látom a bejáratot.
Hányan belépnek ott naponta… Te egyik sem vagy.
Én felismerem a lépteidet, ha megérkezel.
Akkor ugye az öledbe veszel majd?
*
Nem voltam ott, amikor elkapott a két fenevad.
Tudtam, hogy a hátam mögött lebeg a fekete fátyol, amikor a kezembe vettem az arcod, majd hátraléptem, utat engedve a hóhérnak.
Apró örömeim hátterében ott lebeg a fekete fátyol, kongó üresség a házban, mióta elmentél.
Dacol a széllel, zuhogó esővel a rózsaszín, a lila virág.
Tudom, hogy a bogarakat szeretted. Azóta találtam egy szentjánosbogarat a gangon, te hagytad ott, elrejtve a szekrényke mögött.
Ha egyszer belépek a bejáraton, ugye elébem szaladsz majd?
