2024. április 26., péntek
SZLOVÉNIÁBAN, MAGYAROK KÖZÖTT (10.)

Egy lány, cigivel

Az már csak természetes dolognak számít, hogy az újságírói munka elég sok utazgatással jár. Nincs ez másképp Ljubljanában sem. Személygépkocsi híján a város távolabbi pontján lakó beszélgetőtársakhoz vagy taxival vagy busszal utazom. Utóbbi persze sokkal olcsóbb. A Balassi Intézetben pedig naponta útbaigazítanak, telefonálnak, térképet nyomnak a kezembe, hiszen egy idegen országban segítség nélkül valóban nehezen boldogul az ember.

Nagy a forgalom a sárkányok hídján (Paraczky László felvétele)

Nagy a forgalom a sárkányok hídján (Paraczky László felvétele)

Egyszerű csütörtöki nap van, s miután két esős napot követően hirtelen 20 fok fölé emelkedett a hőmérő higanyszála, a déli napsütésben bizony megizzadok. Nemcsak azért, mert hosszú kabát van rajtam, hanem mert eléggé fel vagyok pakolva. Táska, hátizsák, fényképezőgép, a másik kezemben pedig a füzet az útirány pontos leírásával. Városi busszal kell utaznom vagy 3 kilométert a Stepansko Naselje városrészbe. Miközben a belvárosban a sok turista között átvergődök a sárkányok hídján, egyik idegenvezetőtől megtudom, hogy a buszon nem lehet jegyet venni. A buszozáshoz kártya kell, amit külön kijelölt dohányboltban, újságosbódéban árulnak. Megmutatom az idegenvezetőnek a felírt címet, mire csóválja a fejét, hogy az bizony gyalog nagyon messze van. A Hármas hídnál találok egy bódét, két euró a buszjegy (egyirányba!) plusz kettő a kártya. A trafikos néni azt is megmutatja, melyik utcán kell gyalogolnom kb. 300 métert a buszállomásig, ahol az xy számú buszra kell felszállni, onnan pedig a 11. állomáson kell leszállnom. Egyébként mindenki szlovénül (a belvárosban angolul is) beszél, de ha az ember tud szerbül, nem nehéz kommunikálni. Ha megpróbáltam magyarul kérdezősködni, azonnal angolra váltottak. Mint utólag kiderült, az említett utcát (is) feltúrták a munkagépek, emiatt a járdán csupán csigalassúsággal tudok előre haladni. Végre meglátom a buszmegállót, a busz is ott van, de mire átérek a túloldalra, addig elmegy. Meg kell várni a következőt. Behúzódtam egy fa tövébe, csurog rólam a víz, levetem a kabátomat, és szétnézek. Leülök egy padra. A mellettem lévő kisbolttól néhány méterre egy bolti uniformisban álló lány cigizik. Kivesz a mellette álló hűtőből egy üveg vizet, odahozza:

− Igyon! Látom, hogy nagyon megizzadt! – mondja szlovénül.

Kiszalad belőlem magyarul: − Köszönöm!

A lány tágra nyitja a szemét: − Maga magyar?

− Igen, az vagyok.

Innentől öt perc alatt megismerkedünk. Elmondta, hogy zentai, egyik barátnője két éve jött ki, éppen ebben a boltban dolgozik, ő pedig az idén márciusban jött utána. Befejezte a Bolyai Gimnáziumot, egyetemre szeretett volna iratkozni, de meghalt az apukája, a nagyszülőkkel pedig sehogyan sem jött ki. Amúgy meg már senkije sincs, pénze sem volt, ezért jött ki. Miután megtudja, hogy mi célból vagyok Szlovéniában, elnyomja a cigit és gyorsan elköszön. Adok neki 50 centet a vízért. Megjött a busz. Mutatom a sofőrnek a kártyát, odatolja az olvasóhoz, a kütyü csipog kettőt és már megyünk is. A busz csaknem új, légkondival, párnázott ülésekkel, és lassan megtelik. Diákok, idősek szállnak le és fel. Miközben halkan szól a zene, arra lettem figyelmes, hogy a zajos és rozoga újvidéki városi buszoktól eltérően itt senki sem beszélget. Még a busz zúgása is alig hallatszik. Tényleg ennyire idegenek és ,,hidegek” egymással a szlovének? Közben számolom a megállókat, hiszen a tizedegyediken le kell szállni.

A külváros talán még szebb, mint a belváros. Gyönyörű lakónegyed, rövid utcákkal, sok zöld területtel, szép házakkal, nagy udvarokkal. Következő riportalanyom már a ház előtt vár.

A Szórványlétben projektum finanszírozásában részt vesz a Szerb Köztársaság Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztériuma.

(Folytatjuk)