Amikor Szentpétervár volt az úti célom, természetesen nem a közvetlenül oda tartó repülőjáratra váltottam jegyet, hanem a félezer kilométerrel távolabbi finnországi Tamperében landoltam. Ott még úgysem jártam, útközben megnéztem Helsinkit, és másnap este továbbindultam Oroszország felé. Körülbelül fél úton van egy orosz kis város, amelynek akkor éjjel csak a nevét láttam az útjelző táblákon, de annyira megtetszett, hogy pár nap múlva visszamentem Viipuriba, vagyis oroszul Viborgba.
A finnországi Vaalimaánál elhagytam a schengeni övezetet, egy-két kilométerrel később pedig Oroszország Anyácska földjére léptem. Amikor a keleti blokk valamely határátkelőjéhez érek, mindig epedve várom, hogy megpillantsam a szocializmus idejéből hátramaradt testes, vörösre sminkelt, zöld kosztümös vámosnőket. Jókat kacagok komoly, határozott és felelősségteljes megjelenésükön, nevezetesen, hogy akkor és ott ők a megvesztegethetetlen hatalom, a kőkemény törvény és minden egyéb.
Viipuri 50 kilométerre fekszik a finn–orosz határtól és 150 kilométerre Szentpétervártól. Megszokott esetben egy szürke kis elmaradott vidéki kikötővároska lenne a 11 időzónát bekebelező hatalmas orosz tajgán. De a kelet-oroszországi város két ízben is beírta magát a történelemkönyvekbe. A középkorban svéd, finn, német és orosz kereskedők telepedtek le a stratégiai fontosságú helyen, és tették Viborgot virágzó kereskedővárossá.
Aztán következett egy százéves orosz megszállás, és a város elvesztette kulcsfontosságú pozícióját a térségben. Körülbelül kétszáz éve finn fennhatóság alá került, ekkortájt nevezték el Viipurinak. A két világháború között a második legnagyobb finn város volt. Ebben az időszakban épült skandináv stílusban a település legnagyobb, ma is lakott része. A második világégés vége felé bevonultak Viipuriba a szovjet csapatok, és azóta Viborgnak hívják a várost.
A másik érdekessége, hogy innen indul Európába az Északi Áramlat és az Északi Áramlat 2 iker földgázvezeték. Az első csőpár 2011 óta szállít Európának orosz földgázt, évi 55 milliárd köbmétert. Tavaly szeptemberben megkezdődött az Északi Áramlat 2 földgázvezeték 1222 km-es szakaszának lefektetése a Balti-tenger mélyére Viborgtól a németországi Greifswaldig.
De bennünket, szerbiaiakat még egy szál köt a városhoz: Viipuriban született 1937-ben a nemzetközi konfliktusok megoldásáért több kontinensen és több mint három évtizeden át tett fontos erőfeszítéseiért Nobel-békedíjjal kitüntetett Martti Ahtisaari.
A dicső viipuris korszaknak mára se híre, se hamva. Viborg ma a túléléséért küzd. Az üzemanyag az egyetlen dolog ma is, amiből bőségesen van. De ebből ugye nem lehet megtömni 80 ezer éhes gyomrot. Viborg szürke mindennapjaira rányomja bélyegét a magas munkanélküliség, a korrupció és a kilátástalanság. Az utcák kihaltak, az épületek karbantartására hetven éve egy rubelt se költöttek. A városnak rengeteg jobb sorsot érdemlő épülete van, amelyek pici odafigyeléssel és ráfordítással nagyot dobnának Viborg renoméján. A Hermitage-Viborg Központ, a Tuberkulózis kórház épülete, a könyvtár, az Avangard stadion, a Szent Péter és Pál evangélikus templom, a Városháza-torony vagy a Gudhall-torony sok száz év kemény munkájának a hagyatéka. Az óváros macskaköves utcáin lényegében csak a helyi sütödések lézengenek. Turisták alig akadnak, akik jönnek azok svédek vagy finnek, az ő felmenőik valamikor ebben a városban éltek.
Az 1917-es októberi orosz forradalom előtt Lenin egy hónapot időzött és készülődött a városban, innen indult Petrográdba. Az a gyanúm, hogy erre büszkébbek a helyiek, mint hogy szereztek egy egész várost a finnektől.
