2024. április 26., péntek

Egy úr élete és gondolatai

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Tristram Shandy című vadonatúj előadását Mirko Radonjić rendezte

Nagy sikerrel mutatta be pénteken a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata a Tristram Shandy című előadást, amelyet Mirko Radonjić montenegrói rendező állított színpadra. A produkció Laurence Sterne 18. századi író Tristram Shandy úr élete és gondolatai című regénye alapján jött létre. Első reprízét szombaton a Múzeumok éjszakája keretében láthatta a közönség, következő alkalommal pedig 28-án tekinthetik meg a nézők.

Az előadás kapcsán Mirko Radonjić rendezővel beszélgettünk.

Hogyan került sor a darabválasztásra?

– A Gyarmati Kata dramaturggal, művészeti vezetővel folytatott beszélgetésünk során úgy láttuk jónak, hogy olyan művet válasszunk, amely komikumot is hordoz magában. Ez a regény nagyon kedves számomra. Egy emberről szól, az életéről. Sterne viccelődik azzal, hogyan lehet egy emberi életet belehelyezni események sorába, közben folyton elkalandozik, elkanyarodik a tárgytól. A regény eredetileg kilenc kötetből áll, de csak a harmadik végén születik meg a főhősünk. Színházi szempontból, a mondanivaló mellett, a módszere miatt volt érdekes, mert a színház valójában nem szól másról, mint a meséléséről. Azt kutattuk, hogyan tudjuk a mesélés különféle mechanizmusát használni, hogy az előadás érdekfeszítő legyen, miközben maga a történet szinte nem is létezik.

A plakátján Szabadkát ábrázoló képeket láthatunk. Mondhatjuk-e azt, hogy az előadás a mával is foglalkozik?

– A képeket Szilágyi Nándor fotózta a szabadkai színházépület bontásáról. Szerintem erkölcsileg elítélendő egy színházépület lebontása. A színészek, a vezetőség, az alkotók és a háttérmunkások odaadása azonban azt bizonyítja, hogy a színházat nem az épület teszi, hanem az emberek. Az előadás tehát a mával, a jelenlegi helyzettel is foglalkozik, hiszen számomra a színház mindig is a máról szólt. A Sterne-féle mesélés, boncolgatás részeként az előadásunk azt is taglalja, hogyan lehet élni az adott körülmények közt. Az előadás készítéséből ötleteikkel és tapasztalataikkal a színészek is kivették részüket.

Nem csupán rendezője az előadásnak, hanem a díszlet- és fénytervezője is. Ezek szerint a vizualitással alkotói szinten is foglalkozik?

– Nekem ezek rokon területek. A tanulmányaim alapján festő is vagyok. A színházi rendezés előtt képzőművészeti akadémiát végeztem, így az előadás vizuális aspektusa nem idegen a számomra. Szinte adta magát, hogy az ezen a területen szerzett tudásommal is éljek az előadás készítése során.

Milyen volt együttműködni a színészekkel?

– Ez volt az első alkalom, hogy együtt dolgozhattunk, de még a munkafolyamat előtt megismerkedtünk. Közhelynek hangzik, hogy remekül együttműködtünk, valóban azt éreztem, hogy volt közöttünk egyfajta pozitív energiaáramlás. Lenyűgöző a kitartásuk, a szorgalmuk és az odaadásuk. Egymásra hangolódtunk, és hajtott bennünket a közös vágy, hogy egy jó előadást hozzunk létre. Meggyőződésem, hogy a bemutató valójában csak az előadás létének a kezdete.

Hogyan érezte magát Szabadkán?

– Kifogtam egy esős időszakot. Azt hallottam, hogy nem jellemző Szabadkára ennyi eső. Mindenkire másképp hat a síkság, én a sziklás vidék gyermeke vagyok, és elkezdtek hiányozni a hegyek-dombok. Ezt leszámítva hasonlóságokat is felfedeztem Montenegróval, a városaival, az pedig a centralizáció, hogy a főváros gazdagodik, ami pedig körülötte van, az lassan megy tönkre.

Korábban is együttműködött Gyarmati Katával?

– Montenegróban ismerkedtünk meg, két Schilling Árpád rendezte előadáson dolgoztunk együtt, ő dramaturgként és fordítóként, én pedig rendezőasszisztensként. Gyarmati Kata a cetinjei Zetski Dom Királyi Színházban látta az általam készített előadásokat, így került sor a felkérésre.

Általában merrefelé dolgozik?

– Legtöbbször Montenegróban, főleg színházakban. Független alkotó vagyok, szabadúszó. A rendező néha olyan, mint egy tengerész. Emellett drámastúdiót vezetek Podgoricában, amit elhanyagoltam az elmúlt egy hónapban, így az elkövetkező időszakban folytatom azt a munkát, amit szeptemberben elkezdtem. Ott drámapedagógiával is foglalkozom. Középiskolásokkal egy előadást készítünk arról, hogy milyen a felnőtté válás küszöbén állni. Ez az egész életet meghatározó pillanat lehet, de azon a ponton a fiatalok nagy része még nem tudja, mi is érdekli igazán.

Mennyire fogékonyak a podgoricai fiatalok a színház és a színházkészítés iránt?

– Ez változó, mint bárhol máshol. Köztük is vannak, akik komolyabb érdeklődést mutatnak, és színészetet vagy rendezést tanulnak tovább. Viszont az, hogy kineveljük a következő, színházba járó közönséget, már magában véve nagy eredmény.