A főellenség Kína, az alellenség meg Irán. Legalábbis Washingtonból nézve. Mindkét ország megleckéztetése ezért már meg is kezdődött abban a reményben, hogy sikerül őket a Fehér Ház elvárásaihoz igazítani.
Kínát védővámokkal, Iránt szankciókkal és katonai nyomásgyakorlással próbálja megregulázni az amerikai elnök. Donald Trump arra számít, hogy terve sikerül, vagyis Kína enged a követeléseinek, és Irán is meghajol előtte. A végén pedig olyan egyezséget kötnek, ami megfelel az Egyesült Államok érdekeinek.
A világ főhatalmának szerepére törő Kínát elsősorban gazdasági-kereskedelmi terjeszkedésében tartóztatná föl. Iránt inkább politikailag fékezné; megnyirbálná regionális ambícióit és jócskán csökkentené befolyását a Közel-Keleten.
Merthogy Teherán abban a térségben igencsak megerősítette pozícióit, veszélyeztetve ezzel az USA favoritjának, Szaúd-Arábiának a lehetőségeit. Az erős Irán nem felel meg Izraelnek sem, amely Washington kulcsfontosságú szövetségese a régióban.
Irán azonban még sokáig vezető regionális hatalom szeretne maradni.
Teherán és Rijád versengésében a regionális vezetői posztért az előbbi áll jobban. Az 1979-es iráni iszlám forradalom győzelme, azaz a hatalomváltás (az Amerika-barát uralkodó megbuktatása) óta Irán fontos célkitűzése egy regionális síita szövetségi rendszer kiépítése. A törekvés az utóbbi 15 évben egyre szembetűnőbb.
Az eredmények pedig önmagukért beszélnek. Teherán több országban, így Libanonban, Irakban, Jemenben és Szíriában is megerősítette pozícióját az ottani síita közösségek lekenyerezése, támogatása révén. A politikai befolyáson túl a helybeli vallási körökben is egyre erősebb az iráni hatás.
A szomszédos Irakban szinte a teljes síita politikai közösség Teherán felügyelete alá tartozik. Abban az országban, ahol a 2003-as amerikai katonai beavatkozással és az azt követő sokéves „demokratizálással” sem sikerült Washington kedvére való környezetet kialakítani.
Szíria esetében hasonló a helyzet. Teherán és Moszkva pártfogoltja, Bassár el-Aszad államfő továbbra is gyakorolja a hatalmat, s a jelek szerint ő nyeri meg a háborút azokkal az erőkkel szemben, amelyeket sok nyugati hatalom támogat(ott). Köztük az Aszad távozását évekig követelő Egyesült Államok is. A Trump-kormányzat azonban már nem tartja szükségesnek a szíriai elnök lecserélését. Igaz, elvárja, hogy a 2011 óta tartó fegyveres konfliktus lezárása után ENSZ-felügyelet mellett tartsanak választásokat az országban.
Teherántól pedig követeli, hogy azonnal vonja ki Szíriából a katonáit, akik évek óta segítik a kormányerőket.
Az amerikai kormányzat már tavaly megindította átfogó akcióját Irán ellen. Trump kilépett a Teheránnal 2015-ben kötött többhatalmi atommegállapodásból (JCPOA), s ezzel egy olyan folyamatot indított el, amelynek befejezésétől gyökeres politikai változásokat vár a közép-keleti országban. Döntését azzal indokolta, hogy a szerződés nem akadályozza meg Iránt az atomfegyver, illetve annak hordozására alkalmas rakéták előállításában, és regionális hatalmi törekvéseinek sem vet véget.
Washington számára ez megengedhetetlen. Megtorlásként már 2018-ban elkezdte életbe léptetni a – korábban épp a JCPOA aláírása után feloldott – büntetőintézkedéseket Irán ellen, amelyeket más hatalmaknak is be kell tartaniuk, különben amerikai szankciókkal találják szemben magukat.
Teherán kezdettől fogva tagadja, hogy megsértené a JCPOA-t, sőt állítja: a nemzetközileg ellenőrzött, és megfelelőnek talált nukleáris programja kizárólag békés célokat szolgál. (Trump ellenkezésére válaszul a napokban azonban felfüggesztette két kötelezettségvállalását is az atomalkuból.)
Az amerikai kormányzat ugyan többször jelezte már, hogy új megállapodásról akar tárgyalni Iránnal, fő célja egészen más lehet. Alighanem az, hogy az ország számára létfontosságú kőolajexport megszüntetésével szétzúzza a helyi gazdaságot, s az ennek következtében kialakuló zűrzavart kihasználva megbuktassa az ottani rezsimet. Ha ez sikerülne, azonnal jelentősen csökkenne Irán regionális hatalma is.
A politikai és gazdasági nyomásgyakorlás mellett az USA egyéb módon is megpróbálja térdre kényszeríteni ellenfelét. Iráni fenyegetésre hivatkozva a minap egy repülőgép-hordozót, több hadászati bombázót és egy légvédelmi üteget küldött a Perzsa (Arab)-öbölbe. John Bolton, az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója a döntést Teheránnak szánt világos és félreérthetetlen üzenetnek nevezte.
Időközben a média azt is megszellőztette, hogy Washington felülvizsgálta az Iránnal szembeni haditerveit, s az új változat csaknem 120 ezer katona térségbe küldésével számol, ha a közép-keleti ország megtámadná a jelenleg ott állomásozó amerikai erőket, vagy felgyorsítaná az atombombához szükséges urán dúsítását.
Hivatalosan azonban senki nem erősítette meg, hogy Trump valóban odavezényelne-e ennyi fegyverest, akiknek a létszáma hasonló az Irakba (2003-ban) bevonult amerikai seregéhez. A bejelentésre talán nincs is szükség, hiszen az állítólag módosított terv nem is irányoz elő földi inváziót a jól védhető erődnek tűnő Irán ellen.
A hír azonban tökéletesen alkalmas riogatásra és a félelem fokozására. Irán azonban (látszólag) nem rettent meg. Az ország elnöke, Haszan Rohani meg is üzente: hazája nem enged a fenyegetésnek és zsarolásnak, sem a külső nyomásnak.
