2024. április 26., péntek

„Nem gondoltuk, hogy nem megyünk vissza”

Hét évtized után új életre készül a felújított nagybecskereki zárda

A magyar kormány támogatásának köszönve Nagybecskereken folyamatban van az egykori Leánynevelő Intézetnek – közismertebb nevén a zárdának – a felújítása. A visszaszármaztatott épületbe költözik majd át a Szathmáry Karolina Katolikus Leánykollégium. Az épület egyben a közép-bánáti magyarság közösségi életének a központja lesz.

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek (ma Boldogasszony Iskolanővérek) Nagybecskereken 1880-tól 1944-ig nevelték a bánáti leányokat. Épületükben később volt katonakórház, árvaház, középiskola. Visszaszármaztatása után a Nagybecskereki Egyházmegye tulajdonába került. Anyaországi támogatásnak köszönve tart a felújítása. Hamarosan megjelenik a tanintézet történetét feldolgozó kötet is, melynek szerzője dr. Németh Ferenc művelődéstörténész. 

– Természetes, hogy az 1880-as években, amikor fölmerült ez az ötlet és gondolat, hogy Nagybecskereken is meghonosíthatók az iskolanővérek, rendház és zárda alakulhat, ezt a város polgársága nagy lelkesedéssel támogatta. Ennek anyagi alapját Szathmáry Mihánovics Karolina vetette meg, aki több tízezer forintot hagyományozott végrendeletileg egy leánytanintézet felépítésére. Az építkezések, tehát a most meglévő és fölújítás alatt álló nagybecskereki zárdaépület építését 1879 tavaszán kezdték meg. Majd következett 1880. augusztus 26-a. Ezt azért hangsúlyozom, mert ez egy fontos dátum, ugyanis augusztus 26-án, a reggeli órákban kötött ki az Oldódi nevű gőzhajó az egykori nagybecskereki Kaszinó előtt, a Bégán. Azzal a rendes temesvári járattal érkezett meg az az első hét iskolanővér Nagybecskerekre, akik majd átveszik az épülőfélben, az akkor már befejezés előtt álló épület vezetését, és akik később, számbelileg is növekedve, fölvirágoztatják ezt a nagyon fontos római katolikus tanintézetet. Ennek a tanintézetnek az aranykora 1880-tól az első világháború kitöréséig tartott, mondja a szerző.

Három iskolája volt: a hatosztályos elemi népiskola, a négyosztályos elemi leányiskola és a négyosztályos felső leányiskola. Ehhez csatlakozott néhány kurzus is, mint például a kézimunka-tanfolyam. Mint ahogy dr. Németh Ferenc mondja, szinte kultikussá fejlesztették ezt az intézményt az iskolanővérek, és mindenki sietett, akinek leánygyereke volt, ide íratni a leányát, mert tudta, hogy itt Istennek tetsző életre tanítják és megfelelő képesítést is nyer, hisz a tanintézetben kiváló tanárok voltak, a legkorszerűbb tanszerekkel rendelkezett.

Ora et labora! Imádkozz és dolgozz! Ez a jelmondat örökre bevésődött a tordai Momirov szül. Sári Irénnek, a zárda egykori növendékének emlékezetébe. Mint mondja, a szabad idejében mindig felment a kórusba, letérdelt és imádkozott.  

– Ez úgy rögzült bennem, hogy egy húsz évvel ezelőtti műtétem után úgy ébredtem föl, hogy ott térdelek a kórusban. Mikor már a lányom is ott volt és mondja, hogy „nyisd ki a szemedet – hát ébren vagy”. Mondom: tudom. Hallottam, hogy csörögnek a műszerek, tudtam, hogy ébren vagyok. Mondom: tudom lányom, tudom. De nem mondtam neki, hogy én még imádkozok – meséli Irén néni.

Mint mondja, nagy volt a fegyelem, de azt meg lehetett szokni. Nem is volt nehéz megszokni a rendet, mivel nem is voltak rossz vagy veszekedős gyerekek. Gyorsan megismerkedtek, összebarátkoztak, összeszoktak. A nővérek is kedvesek voltak. 

– Reggel a kelés, az ébredés az úgy történt, hogy a nővér bejött az ajtón és imádkozott. Hangosan imádkozott, erre, már aki ébren volt az fölugrott, fogta a fésűt és szaladt a nővérhez, hozott a nővér egy széket és fésült bennünket. A szobában voltunk vagy tizenvalahányan, és sorba kellett állni. Persze akinek rövid haja volt, az gyorsabban ment, akinek hosszú, azt fonni kellett. Felöltöztünk és mentünk reggelizni, majd a nappaliba. Elővettük a táskát, elkészítettük a füzeteket, és amikor minden kész volt, így mentünk az iskolába. Az algimnáziumba jártam (első és második osztályba) és mi ott voltunk bent az épületben. Nem kellett kimenni még az utcára se. A felsősök, a negyedikesek, azok átmentek a Messingerbe. Mindenki egyforma volt. Nem volt olyan, hogy „te debellácsi vagy, vagy te csernyei vagy”, emlékezik az egykori növendék.   

Mindennek megvolt az ideje. Mosakodás az minden este, szombaton pedig a fürdés napja volt. Délután a stoppolásnak meg a levélírásnak az ideje. A levelet előbb egy füzetbe írták, aztán miután a nővér átnézte, akkor másolhatták a levélbe. Irén néninek az egyik levélírás az emlékezetében maradt. 

– Azt hiszem a második éves voltam, amikor megtudtam, hogy meghalt a szomszédunk, Nikola bácsi, akinek a lánya a barátnőm volt. Úgy döntöttem, hogy írok neki. Meg is írtam a füzetbe és átadtam a nővérnek. Odahív Ella nővér, és mondja, hogy ennyire egyszerűen nem írunk egy halálesetről, hiszen a barátnőm apja volt. Mint mondta, „gondolj arra, hogy neked is van apukád, hogyha ilyen történne, nem olyan egyszerűen írunk arról”. A nővér valójában egy illemórát tartott nekem. Különben minden hónapban egyszer-kétszer volt illemóra, arról, hogy mit szabad, mit nem szabad, mi illik, mi nem illik. Ez nagyon fontos volt. Persze büntetések is voltak, de csakis a mi javunkra, mondja.  
Esténként sokat énekeltek. Sok dalt a nagyobb lányoktól tanultak meg. Például a Székely Himnuszt sokszor az egész intézet énekelte. Mint mondja, szép időszak volt, de rövid ideig tartott.

– Amikor 1944 júniusában a tanév véget ért, és haza indultak a lányok, senki se gondolta, hogy oda többé nem megy vissza. Úgy gondoltuk, hogy majd jövünk szeptemberben – de nem úgy történt. Később sokszor elmentem a zárda épülete előtt. Akkor még azt reméltem, hogy majd talán az én lányom is oda fog járni. De még az unokám se jutott oda. Mindegy most már, ez így történt. De azért örülök neki, hogy mégis megértem, hogy visszakapták épületüket a nővérek és újra lányok laknak majd benne. Csak úgy gondolom, hogy akkor lesz teljes a történet, hogyha az egész épületet visszaadják nekik, mondja a Leánynevelő Intézet egykori növendéke.

Grusánovics szül. Oszvald Mária nem volt bennlakója az intézetnek, hanem mindennap bejárt az iskolájukba Muzslyáról. Mint mondja, soha többé nem lesz egy tanintézményben olyan szintű rend és oktatás, mint amilyen a zárdában volt. Mindenki tudta a feladatát. Sok szép emlék fűzi a zárdához, hisz ott volt első áldozó, majd bérmálkozó is, amit – a nagyszámú gyerek miatt – már a plébániatemplomban tartottak. Emlékszik a meghitt szentmisékre a zárda kápolnájában. Ő sem gondolta azt, hogy amikor 1944-ben befejeződött a tanítás, az egyben a zárda végét is jelenti.

A múlt század elején Bánátban 54 iskolanővér több mint 2100 leánygyermeket oktatott. Ezt szakította félbe az első világháború. Kisebbségi sorsban az Iskolanővérek tevékenysége arra összpontosult, hogy megőrizzék az épületet és iskoláikat. Igazi megpróbáltatásaik a második világháború után kezdődtek, amikor elkobozták a zárdát. Állandóan valamiféle hatósági zaklatásnak voltak kitéve. Attól függetlenül nem kevés optimizmussal és kitartással mindig megtalálták a módját, hogy a leánynevelés szolgálatában maradjanak, és hogy Istennek tetsző életet éljenek, mint ahogy a rendi szabályzatukba írja, hogy „mindent, amit tettek, Isten dicsőségére tették”.

Isteni csoda, hogy a délszláv háborúk közepette – lakóházukban –sikerült újraindítaniuk a leánykollégiumot. Óriási jelentősége van a kollégiumnak, hisz Nagybecskerek a legdélebbi város a Délvidéken, ahol megmaradt a magyar tannyelvű középfokú oktatás. 

Hét évtized után az Iskolanővérek visszakapták azt, amit elvettek tőlük. De csak részben. A zárda másik épületszárnyában ugyanis szerb tannyelvű általános iskola működik.