Sokszor halljuk, hogy az az igazán magyar, akinek az unokái is magyarul beszélnek, még akkor is, ha olyan közegben él, ami a „végek vége”, vagyis hatványozottan szórványterület. Ilyen közegben éli mindennapjait Juhász Gáspár tizenhat éves fiú, aki teljes meggyőződéssel beszél saját identitásáról és arról a hitről, hogy a magyarság megtartásának az ereje a közösségben rejlik, és ehhez egy kilométert sem kell megtenni, hiszen a nemzet bennünk van.
Gáspár egy olyan fiatal fiú, aki korát meghazudtoló komolysággal foglalkozik a népi hagyományőrzéssel, és alázatos lelkesedéssel kóstol bele minden olyan dologba, ami fejlesztheti őt, szélesítheti látókörét. Ahogy lehetősége engedi, néptáncol, magyar dalokat tanul, sokat olvas, és keresi azokat a helyzeteket, amikor új közösségekkel ismerkedhet meg, hiszen hiszi és vallja, hogy minél nyitottabb vagy a világra, annál jobban kinyílik a világ is előtted.
• Találkozásunk első percében már szembeötlő volt, hogy a népi kultúra közel áll hozzád, hiszen a satrincai Libaszemlén láttalak először, ahol betyárviseletben voltál. Miért tartod fontosnak, hogy az ilyen rendezvényeken ne civil öltözékben legyél, hanem viseletben? Mi az a plusz, amit ad számodra?
– Ez egy olyan kérdés, amire a választ nehéz szavakba önteni, hiszen vannak dolgok, amiket meg kell élni és érezni kell. Számomra ez is olyan. Nem csak arról van szó, hogy felveszek egy ruhát, hiszen az inggel, a buggyos gatyával, a kalappal és a tarsollyal az ősi kultúránkat is magamra veszem, és a magyarságomat intenzívebben megélhetem.
• Szoktál esetleg olyan rendezvényekre, találkozókra járni, ahol hasonló érdeklődésű emberek gyűlnek össze?
– Persze. A családommal szoktunk járni hagyományőrző találkozókra, betyártalálkozókra, ahol csupa olyan ember jön össze, aki hasonló érdeklődésű, mint én, így nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot.
Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik közösségi oldalon láttam egy hagyományőrző eseményt, aminek a helyszíne Hortobágy volt. Mondtam a szüleimnek, hogy menjünk el, biztosan nagyon jó lesz. A várt remény be is jött, nagyon jól éreztük magunkat. Ott kerültem közelebbi kapcsolatba ezzel az egésszel. Nagyon jó embereket ismertem meg, úgyhogy onnantól kezdve már kerestem a lehetőségeket, hogy hol találkozhatok újra ilyen közösséggel, akik nyitottak, és sokat tanulhatok tőlük. Szerencsére a családomnak is szimpatikusak voltak az ilyen jellegű programok, így bármikor lehetőség nyílt rá, ők is támogattak. Elkezdtünk betyártalálkozókra járni, ahol szépen lassan beszereztem a ruhákat is, megtanultam ostorozni, szóval plusztudást is szedtem magamra.
• Hogy látod, milyen az emberek véleménye a mai értelemben vett betyárokról?
– Szerintem pozitív. Persze mindig lehet rosszat is hallani meg olvasni, hogy loptak, csaltak, de ha jobban megnézzük a 19. századi betyárokat, közel sem csak lopásról beszélhetünk. Sokat adtak is, főleg a szegényeknek, elesetteknek, akiknek szükségük volt rá. Sok dolog volt, amiben példát mutattak, és a mai betyárok ezt a példát követik. A hagyományőrző találkozók mellett sokszor gyűjtéseket szerveznek, amiket jótékony javakra fordítanak. Nyitottak, meg tudják élni a pillanatot, természetesen élnek, ami sokszor nomád, de nekem ez is nagyon tetszik. A szó jó értelmében én is betyárlelkületűnek érzem magam.
• A te korosztályodban nem annyira jellemző a hagyományőrzésnek ez az intenzitása. Mi a véleményed a korodbeli gyerekek lelkesedéséről?
– Az az igazság, hogy kicsit nehéz kimozdítani őket a házakból. Persze ha ez megtörtént, és eljönnek egy programra, akkor már ők is nagyon jól érzik magukat, de picit húzni kell őket, hogy jöjjenek. Természetesen a lelkesedésre szükség van, legyen szó néptáncról vagy akár egy közös társasjátékozásról, de hál’ istennek azért mindig össze tudjuk szervezni a csapatot. Persze télen nehezebb, akkor hideg van, de ahogy jön a jobb idő, a gyerekek is könnyebben jönnek, ami nekem is jobb, mert társaság mindig kell.
• Otthon Satrincán milyen programjaitok szoktak lenni, ami megmozgatja az egész falut?
– A legnagyobb az a Libaszemle, ilyenkor az egész falu a központban van. Ennek már elég nagy hagyománya van, régóta megrendezik, ahol kultúránk minden apró része meg tudja mutatni magát, mind a táncban, mind az énekben, mind pedig az ételekben, hiszen a bográcsos libapaprikás is elengedhetetlen tartozéka ennek a programnak. Ilyenkor minden magyar és minden szerb nyelvű ott van, ezért próbálják úgy összeállítani a programot, hogy mindenkinek jó legyen.
• Vannak magyar ajkúak a faluban?
– Sajnos egyre kevesebben. Sok idős nénit lehet hallani, akik beszélik a magyar nyelvet, de a fiatalabbak többsége már inkább szerbül beszél. Sokan amúgy értenek közülük, mivel azonban nincs napi használatban, vagy keveset gyakorolják, ezért kopik a tudás. Azok a barátaim, akik vegyes házasságból születtek, többnyire a szerb nyelvet használják, de szerencsére vannak helyzetek, programok, amikor megmutatkozik, hogy ők is sokat értenek, csak már nehezebben beszélik. Mivel a legtöbben szerb nyelven tanulnak az iskolában, az is arra billenti a dolgot, hogy a kialakult gondolkozás is szerb nyelven működik. Én is szerb iskolában tanultam, de mindenképp váltani szerettem volna. Szüleim is magyarok, magyarul is beszélünk, így szerettem volna olyan közegben tanulni, ami magyar. Most Nagybecskerekre járok a Nikola Tesla szakközépiskolába, ahol informatikus-technikusként képzem magam, szerencsére már magyarul. Abban, hogy lehetőségem nyílt megismernem ezt az iskolát, sokat segített a jelenlegi Petőfi Sándor-program ösztöndíjasa, Schön Bálint, aki szintén kereste számomra azokat a lehetőségeket, amiket érdemes megnézni, hogy hol folytathatom a tanulmányaimat magyarul. Persze még friss a dolog, most kezdtem, még bele kell rázódni, de mindenképpen hálás vagyok, hogy egy ilyen lehetőség kinyílt előttem, hiszen fontos, hogy az ember a saját anyanyelvén tanulhasson. Emellett persze kell az otthoni közeg is, hiszen ha az otthoni élő nyelv is magyar, akkor sokkal könnyebb őrizni.
