A Fehér Ferenc költőről, műfordítóról elnevezett, belvárosi terecskén tegnap a magyar költészet napja alkalmából gyűltek össze azok, akik a neves, Újvidékhez kötődő költőre és munkásságára tisztelettel emlékeznek. Ilyen módon a Vajdasági Magyar Szövetség Újvidéki Városi Szervezetének köszönhetően immár kilencedik alkalommal gyűltünk össze. A szemerkélő esőben Kasza Csongor emlékeztetett arra, hogy a téren annak idején a VMSZ Újvidéki Városi Szervezetének kezdeményezésére állítottak emlékművet Fehér Ferencnek, 2011. január 31-én avatták fel.
Dávid Csilla felvétele
Erdély Lenke, a pártszervezet városi vezetője és a kezdeményezőbizottság tagja arról beszélt, hogy a szobornál évente legalább egyszer elhelyezzük az emlékezés virágait, ugyanakkor felidézzük a ránk, az utókorra bízott küldetést, a beszédes sorokat, amelyek legtöbbje, mint amilyen a Madarak folyója gyűjtemény is, itt, a tartományi székvárosban íródott. – Már első alkalommal is költők, írók, irodalmárok, műfordítók, művészek, családtagok és közéleti személyek voltak jelen, tisztelegve a költő és néptanító munkássága és személye előtt. Az eseményt akkor dr. Bányai János méltatása tette ünnepélyesebbé. Emlékeztünk Fehér Ferenc életútjára, úgy, mint ahogy ezt ma is, kilencedik alkalommal tesszük. A költő Nagyfény közelében, egy tanyán született, de bevallása szerint Topolyán volt boldog gyermekkorának sok színhelye. A szabadkai gimnáziumban érettségizett, majd az újvidéki Tanárképző Főiskola magyarszakos hallgatója lett. Főiskolásként az Ifjúság Szava, a Képes Ifjúság irodalmi rovatának szerkesztője volt, majd két évig a Testvériség-Egység könyvkiadóban dolgozott. Hat évig volt az Újvidéki Rádió munkatársa, ezt követően pedig, nyugdíjba vonulásáig, a Magyar Szó szerkesztőjeként dolgozott. Publikált mindegyik jugoszláviai, magyar folyóiratban és lapban, közreműködött úgy a rádióban, mint a televízióban, a magyarországi szemlékben, újságokban, versei megjelentek több más nyelven is. A jugoszláv nyelvterületen élő, modern költők alkotásait fordította magyarra. Huszonkét könyve jelent meg, négy szerbhorvát és szlovén nyelven, Miroslav Antićtyal közös, kétnyelvű kötetet adott ki. Költészetének fontos eleme a tájhoz való kötődés és a család. Fehér Ferenc szinte jövendőmondóként emlékeztet és biztat a táj, a közösség, a megújulni, az újszerűvé válni mindig képes vidék, város, falu, a Bácska iránti hűségre, hol a csendes, hol pedig forradalmi kitartásra, megtartó készségre, egységre. Nemcsak költészetével, írásaival, hanem élő szóval is jelen volt a bácskai, bánáti, baranyai, muraközi, a szerémségi és a szlavóniai falvakban. Élete utolsó évtizedeiben Doroszlón élt. Fehér Ferenc alkotásai immár az irodalmi hagyományvilágba tartoznak, kortársaival együtt megújította a vajdasági magyar irodalmat, megnyitotta a teret a szerb és más irodalmak előtt, állandóan kutatta és vállalta identitását. Verseinek aktualitásával ma is megszólítja, tanítja és vezeti a vajdasági magyarságot – hallottuk Erdély Lenkétől, aki felkérte a jelenlevőket, hogy emlékezzenek azokra is, akik amíg tehették, a szoboravatás napjától kezdve minden évben itt voltak, de ma már, sajnos nem lehetnek velünk!
Felszólalását követően Horváth Anikó előadásában meghallgattuk a költő Mindazoknak című versét, majd a koszorúzni óhajtók – Erdély Lenke, Kiss Gyula és Horváth Tibor (VMSZ VSZ és a kezdeményező-bizottság nevében, felvételünkön), nt. Orosz Attila, a Magyar Nemzeti Tanács Kulturális Bizottságának tagja, dr. Csáky Sörös Piroska (a Magyar Kultúra Lovagrendjének nevében), Gyülvészi Géza, Kovács Károly és Barna Sándor (a pirosi Fehér Ferenc Magyar Művelődési egyesület nevében) – a szobormű előtt elhelyezték az emlékezés virágait.
