Verset mondani tanított az irodalmi szakkörben, kedvencem volt az Akarsz-e játszani Kosztolányitól. A színházi előadásokban is láttam Jónás Gabriella színművésznőt, cím- és főszerepekben. Hosszú haját megjegyeztem, lebegett, úszott körülötte. Középiskolában Szabó István rendező, aki művészettörténetet tanított, ha csak tehette, elvitt bennünket a Szabadkai Népszínház magyar társulatának próbáira, derűsen ringatóztunk a nézőtéren, a színház már nem volt olyan távoli, rejtélyes, felfoghatatlan talány. Jónás Gabriellára sokan csak mosolyogni mertek, ha feltűnt az utcán. A 70-es, 80-as években virágcsokrok özönlötték el aranyló névjegykártyákkal a női öltözőt, a sminkasztal is füzérektől roskadozott, abból egy hétig megélt volna egy virágkötészet. Több mint negyven éve van a pályán, ugyan nem töretlenül. Mindenesetre a szerepek határain belül biztonságban érzi magát, ott mindent kipróbálhatott. Ez a lelki otthonosság egyáltalán nem titokzatos dolog. A csoda állapota. Játszik a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, a Szín-Dó Art és a szarvasi Cervinus Teátrum előadásaiban, több évtizede tanít az Újvidéki Művészeti Akadémián. Szabadkai otthonában, ahol megszólalt az antik bútorok zenéje, idéztem Örkényt: „A színház mesterség, amit ki kell tanulni, valami kitanulhatatlant kell kitanulni, a »színpadul« gondolkozást…” Kevesen tudják pontoson megfogalmazni azt az érzékeny állapotot, mi történik a színpadon játék közben – folytattam.
– A színház számomra maga a csoda, ami egyedüli, és nem tudni, mikor születik meg. Biztos, hogy nem az olvasópróbán, jó esetben még a bemutató előtt. Színészi pályafutásom alatt több alkalommal is volt már rá példa, hogy csak a bemutató után született meg a csoda, a szerep. Igazából nem lehet megfejteni, mi az, ami létrehozza. A jó rendező? A jó szereposztás? A jó partnerek? Közösen „előkuruzsolják” a megnevezhetetlent, azaz a színészek összjátéka nélkülözhetetlen, de ez csupán előfeltétele a sikernek. Ha minden és mindenki jó, akkor is kell az a pillanat, amikor életre kel az előadás. Az ámulás, a várakozás, a bizalom, a gondolatiság, a mozdulat. Mert vannak dolgok, amelyek egyszerűen megszületnek. Váratlanul. Az író fejéből kipattant ötlet is többféle irányba tapogatózik, mire dráma lesz belőle. Valahol útközben készül el, és aztán a színházakban áramlik, a társulatok a saját tapasztalatuk, értékrendszerük szerint értelmezik, hozzátesznek valamit, vagy csak takaréklángon tartják, megtörténik az is, hogy egyszerűen csak elrontják.
VÁRKONYI OSZTÁLYÁBAN
Mikor kezdődik a színházi jelenlét?
– Este hétkor vagy fél nyolckor, színháza válogatja, de csak akkor, ha elhivatott ember, mesterember áll a szerep mögött. A színház a pillanat művészete, soha nincs két egyforma előadás, bármennyire is lefektetett alapelvek alapján fogalmazódik meg. Minden alkalommal másfajta közönség kér ugyanis bebocsátást az ajtók mögé. Az is számít, hogy milyen hangulat szabható a játszó emberre, hogy milyen hosszúra nyúlik a szünet, megannyi tényező befolyásolja az akkor esti előadást. A kolléga szeme villanása újraépíthet vagy fölépíthet egy jelenetet. Folyamatosan figyelni kell egymást, folyamatosan reagálni egymásra, akkor lesz igazi, átgondolt és élő az előadás. Nem pusztán egy betanult dolog visszajátszása, mert az nagyjából olyan, mintha futószalagra kerülne a produkció. Várkonyi Zoltán volt a Budapesti Színművészeti Egyetemen az osztályvezető tanárom. Olyanokat mondott: ez nem az az egyetem, amit levelező tagozaton el lehet végezni, itt vagy dolgoznak, vagy röpülnek. Elmondta azt is, itt csak a legalapvetőbb dolgokat tudjuk magunkba szívni, és mesterségünk elsajátítására nem szolgálnak recepttel, a színpadi múzsa csak akkor szólal meg, ha „a megismerő szellem a lényegbe hatol”. Várkonyival kezdődött, és amikor harmadik, negyedik évben színházi gyakorlaton voltam, és élőben, egy színpadon lélegezhettem Ruttkai Évával, Darvas Ivánnal, Béres Ilonával, akkor értettem meg a nagyság sugárzását, a színház „itt és most” jellegét. Mondhatnám, az volt a mesterképzés.
Az igazán jó színészek odaállnak a színpadra, „lélekben meztelenül”, és tudásukkal együtt odaadják magukat a nézőknek. Egyétek! Ahogy Pilinszky írta.
– Ezt nem én találtam ki, nagyon régen, nagyon okos emberek megírták, hogy kétfajta színész létezik, és mindkettő minőségi munkát tud letenni az asztalra. Az egyik, akinek olyan erős az egyénisége, hogy bármilyen szerepet magára tud húzni úgy, hogy önmaga marad. Egyik legjelentősebb alakja Jean Gabin volt, hiteles, őszinte, hatalmas formátumú színész. Iszonyatos kisugárzása, belső ereje le tudott fedni minden szerepet. Mellette sikeresnek hat a másik fajta színész is, aki önmagát háttérbe helyezi, és belebújik a karakterek bőrébe. Millió arcot tud felvillantani. Ő a virtuóz, a jó értelemben vett bohóc.
Ön melyikük?
– Nem tudom, ezen sohasem gondolkodtam. Mondják meg a kritikusok, hogy mindig Jónás Gabriellát látják-e, vagy pedig Jónás Gabriellát különböző arcokkal!
De hiszen annyi karakter, annyi élet, annyi szín van önben, és mindig más is tud lenni a különféle alakításaiban.
– Akkor lehet, hogy bohóc vagyok. (Nevet)
KIS DOBOZKÁK
Hát ez akkora sport! A lélek sportja is, nem csak a fizikumé.
– Mindenképpen. Elég régen vagyok a pályán ahhoz, hogy tisztán lássam a különböző időszakokat. A főiskola első éveiben foghíjas volt az ismeretanyagom: keveset éltem, gyér volt a tapasztalatom, szegényesek voltak az irodalmi élményeim. Pályakezdőként minden egyes darabnál iszonyatos küzdelmet folytattam, hogy az olvasópróbákkal párhuzamosan mélyebb rétegeiben fölfedezzem magamnak az írót és műveit. Úgy éreztem, Shakespeare Júliájának eljátszásához mindent össze kell gyűjtenem a drámaíró munkásságáról, és nemcsak róla, hanem a kortársairól is, és mindent illene tudnom az akkori világ zeneművészetéről, képzőművészetéről. 1975-ben újra felfedeztem Shakespeare Júliáját, egy mai színpadon, modern díszletek között, de a korabelire hajazó kosztümökben próbáltam „ehetővé” tenni. Aztán múltak az évek, a felkészülések, halmozódtak a tapasztalatok. Lassan átrajzolódtak ifjúkori képeim arra az arcra, amit ma is viselek. A kimeríthetetlen színházi és emberi tapasztalatok, az engem ért örömök, tragédiák, boldogságok, kétségbeesések… mind-mind egy kis dobozkában eltároltatott. Ezeknek a skatulyáknak a fiókjait kötelező kihúznom és szembesülnöm a tartalmukkal a próbafolyamatok során, még akkor is, ha a poklok legmélyebb bugyrát kell megjárnom. Ilyenkor felszínre hozok magamból olyan élményeket, emlékeket, amelyek talán már elcsitultak, és a hozzájuk tapadó fájdalom éle eltompult, de muszáj újra megélni ezeket az érzéseket, hogy egy adott színpadi szituációban azt a lelkiállapotot tudjam megteremteni, ami a szerephez kell, vagy ami segít a karakter megjelenítéséhez.
Színészként mik a támaszai? Számít az érzékenységére, a kreativitására, az élettapasztalatára, sajátos látásmódjára, a műveltségére?
– Valahol mindezt elő tudom teremteni, de mindaddig szunnyad bennem, amíg a rendező koncepcióját meg nem ismerem. Hiszen ő az, aki kézben tartja a gyeplőt. Ő az, aki összefogja a színészek játékát. A karakterek találkozásaiból, összetűzéseiből egységes előadást igyekszik létrehozni. Ez csapatmunka. A festő fürge keze nyomán megtörténik, hogy többszöri nekifeszülés, bóklászás, próbálkozás szükséges, mire megszületik a kép. A zeneszerző is messze réved és keres. A színházi premierig millió variációt fakasztunk a bennünk feszülő tartalmakból, mire megtaláljuk azt az élményt, ami működik, és ami része lesz az előadásnak. Visszagondolva, azt hiszem, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt arra példa, hogy nem értettünk szót a rendezővel. A nyitottság, az a bizonyos lelki háttér nagyon fontos mindkettőnk részéről. A rendező elindít egy gondolatot egy instrukcióval, ami mint egy guruló gombolyag, fejti le magáról a színészekben felmerülő rezdülések, érzetek, mozzanatok fonalát, a színpadi történéseket.
Önnek fontosak a színházi emberek egymás közti műhelybeszélgetései?
– Igen. Úgy gondolom, ha a próbán a kollégák között valami él és működik, azon nem kell rágódni. De ha két előadás között hosszabbak a kihagyások, és időközben valami elsikkadt, félresiklott, azt mindenképp meg kell beszélni. Ugyanakkor meg kell tartani és tudatosítani kell magunkban a beépíthető újításokat, amit a pillanat szült, például egy érdekes reakciót.
„…egy ünnep az életünkben az, amikor este otthon átöltözünk, és elindulunk egy színházba, és valamilyen módon felfrissülve, megrendülve, megtisztulva jövünk ki abból az épületből.”
– Őszinte és fogékony gyerekként Budapesten rendszeresen jártam Gyermekszínházba, iskoláskoromban gyermekszínjátszó voltam, majd általános iskolásként szervezetten mentünk az Operaházba, a Madáchba, a Vígszínházba, a Nemzetibe, és ez mindig ünnep volt. Főiskolásként, a 70-es évek elején, minden szabad esténket színházban töltöttük. Akkor kezdődött az úgynevezett „farmernadrágos-tornacipős korszak”. Furcsa volt látni, hogy az idősebb nemzedék még kiöltözött, a hölgyek frizurája elárulta, hogy aznap fodrásznál jártak, az idősebb urak a legjobb ruhájukat vették fel, és voltak ugye a fiatalok, akik farmerben és pulóverben látogatták az előadásokat. Amikor 1974-ben Szabadkára kerültem, meggyőződhettem róla, hogy itt sem halt ki a színházba járás szenvedélye, színházba járni társadalmi esemény és ünnep volt. A bemutatóra alig lehetett jegyet kapni. Nagyestélyiben jöttek a hölgyek, és mi, színészek is nagyestélyit öltöttünk. A szünetben tolongtak az emberek, összesűrűsödve férfiak-nők, sodrásuk akár a heves folyóé, mély medrű. Napokig a premier tartotta lázban a várost: pezsgett az élet, igazi, pezsgő színházi élet, úton-útfélen erről beszéltek az emberek: „Jaj, az Albert Jancsi még mindig milyen sármos férfi, s ahogy táncol és énekel!” A mai napig vannak a piacon idősebb árusok, akik fénykoromból, abból az időből, amikor Szabadkán állandóan színpadon voltam, emlékeznek rám és mosolyognak. Ha van időm beszélgetni, mindig emlegetik: „Hát, az volt a színház!” Én meg mindig mondom nekik: A mai is színház, jó színház!
ÁLLANDÓ MEGÚJULÁSBAN
Mekkora különbséget tapasztal a régi és a mai színészet között?
– Közhely, hogy a jó pap is holtig tanul, és a színésznek is holtig tanulnia kell. Nemcsak a szerepet, hanem a színházi világot. Mennyit változik a színház! Váltotta az uralkodó stílusokat, képes volt megújulni. Hányféle új és még újabb megvalósítási formával találkoztam az elmúlt negyven év alatt! Az első bumm, még a főiskolás korom előtt, az volt, amikor az Ember tragédiáját civilben, öltönyben, egy fekete zárt körfüggöny előtt, pódiumon játszotta el három színész. Amikor lecsupaszodott a színház, amikor jelzésértékűvé vált a díszlet, a jelmez, és a gondolat vált hangsúlyossá. Aztán berobbant a musical, valami eszméletlenül gazdag háttérrel és szikrázó kosztümökkel, koreográfiával és fülbemászó zenével. Vagy említhetném, amikor a gondolat akkora szerepet kapott, hogy a színészek fennhangon ordítottak a mikrofonba, bele, a néző képébe. Ez is csak egyfajta arca, egyfajta vonulata a mai színháznak. Ha csak a vajdasági magyar színházakra szűkítjük a kört, mindegyiknek más az arculata, és hála istennek, hogy ennyifélék tudunk lenni.
Ki volt az, aki mellett „szívdobogva” állt a színpadon?
– A korosztályombéli szabadkaiak jól tudják, hogy férjem, Korica Miklós nagyon sok előadásban volt a partnerem, vele nagyon jó volt együtt játszani, hiszen egy szemrebbenésből éreztük, értettük egymást. Tudtuk, hogy most éppen milyen hullámhosszon van a másik. A régi társulatból nagyon jó és könnyű volt játszani Árok Ferenccel, Medve Sándorral, Albert Jánossal. Aztán a Ljubiša Ristić-érában idejött az ország. Egy egészen új játékstílus vonult be Szabadkára, ennek köszönhetően ugyanazon a színpadon új megvilágításba helyezett jelenetekben találtam magam Rade Šerbedžija, Miodrag Krivokapić, Ljuba Tadić partnereként. Egyébként rengeteg impulzust kaptam. Sokféle színházi rendezői áramlatot ismerhettünk meg korábban is. Házi rendezőink mellett zágrábi, belgrádi, ljubljanai, szarajevói, macedón vendégrendezők is beléptek színházunk légterébe, ők másfajta szemléletmódot képviseltek. Egy egészen más irányt szabtak az erdélyi rendezők, legyenek azok magyar ajkúak vagy román anyanyelvűek, és heterogén színházi nyelvet beszéltek akkor Magyarországon is. Olyan vérátömlesztésen ment át a társulat, ami az izgalomra éhes fantáziát kielégítette, színészileg közelebb juttatott vállalt céljaimhoz. Nagyszerű kollégákkal játszhattam együtt, de sem a szerb, sem a horvát nyelv nekem nem az anyanyelvem, érthető, hogy többet szerettem volna magyarul is játszani, amire egyre kevesebb lehetőség kínálkozott. 1993-ban felmondtam. Akkor néhány éve már óraadó tanárként oktattam az Újvidéki Művészeti Akadémián.
JÁTÉK ÉS TANíTÁS
Az is hajtotta a pályán, hogy máshol is kipróbálja magát? Egy kicsit vendégeskedni, aztán hazajönni...
– Játszom, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, a Szín-Dó Art és a szarvasi Cervinus Teátrum előadásaiban. Ezt megelőzően volt egy tízéves kihagyás, amikor kirekesztve éreztem magam, egyetlen színház sem keresett meg, csak a tanítás adott feladatokat. Minden önbizalmam elvesztettem. Tudtam, abból nem élek meg, ha azon töprengek, hogy ’75-ben milyen Júlia voltam. Nagyon nehéz volt az újrakezdés. Dadai Loránd Kié ez az ország című drámája pályám egyik fordulója volt. Jól emlékszem, azt latolgattam, visszaadom a szerepet, nem tudom eljátszani. S akkor összerezzentem, eddig mások csukták be előttem a kapukat, de ha én zárom be magam előtt, az örökre szól. Felfogtam, van menekvés, igenis a játékom lesz az, ami kiment a csapdából. Úgyhogy összeszorítottam a fogam, kicseleztem magam, és eljutottunk a bemutatóig. Jól sikerült, nagy élmény volt! Ma örömmel tölt el, hogy folyamatos a jelenlétem Szarvason. Mindennap újra kell termelődni, a napi frisset kell hozni, minden egyes nap készen kell állni arra, hogy a színpadon teljes és igaz életet éljek. Ami végtelenül inspirál, azok a fiatalok! A szarvasi együttes előadásait egy maroknyi, húszon-, harminc-, negyvenéves színész játssza, a maguk iszonyatos munkatempójával, erőbedobásával, életigenlésével. Azzal a fajta játékmodorral, hogy: „ Ide nekem az oroszlánt is!” Pompásan képzett fiatal társulat, összetett feladatokra. Sokat merítek a fiatalok energiájából, a csillogó szemükből, a színpadszeretetükből. Tisztelettel viseltetnek az idősebbek iránt, újságíróknak nyilatkozták, a próbákon azért ülnek bent, még ha a jelenetben nem is szerepelnek, mert nagyon sokat tanulnak tőlünk. Egész életemben nagy lehetőségek levegőjét szívtam magamba, fő- és címszerepeket játszottam, ezúttal meg kell tanulnom epizódszereplőnek lenni. Ha ezt az opera nyelvére fordítom le: egy dalba kell belesűríteni mindazt, ami egy öt felvonásos operában benne van.
Szereti Latinovits versmondását?
– Nagyon.
Latinovits írja, felolvasom: „Az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.”
– Valahogy így érzem én is, bár nem olvastam Latinovitsnak ezt a gondolatát, ha esetleg igen, akkor nagyon régen, és feledésbe merült. Más szavakkal fogalmaztam meg önmagamnak. Értelmesen visszaadni a költő szavait édeskevés. Akkor válik izgalmassá a versmondás, ha ott van mögötte az előadó. Véleményezi, amit a költő leírt. Vagy egyetért vele, és a saját energiáival, a saját indulataival, a saját zsigereivel felerősíti a poéta gondolatait, vagy ellenkező véleményen van vele, úgy is el lehet mondani egy verset. Amikor a költő és az előadóművész egyéniségét, tehát mindkettőjét kiérzem az elhangzott versből vagy prózából, akkor bizonyos vagyok abban, hogy ez egy igazi találkozás volt. Ez benne a lenyűgöző.
A színház csak játék? És az élet csak valóság? Mindkettő játék és valóság is, csak máshol és másképpen. Az élet nehezebb?
– Az élet mindenféleképpen nehezebb. A színházi játszás áttekinthető. Elkezdjük a próbákat, és hat hét múlva ránk köszön a bemutató. Egy előadást, egy szerepet mindig meg lehet ismételni. 40 évig építgettem egy családot, és egyikünknek közbeszólt az élet: „Neked ennyi volt!” És ez megismételhetetlen. Életem legnagyobb ajándéka, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szerettem: a játékkal és a tanítással. Későn jöttem rá, hogy az élet is játék, nagyon sok pofont kaptam, mire feleszméltem, hogy ebbe nem szabad belehalni, nem szabad úgy belehalni, ahogy egy színpadi szerepbe belepusztul az ember. Az életben nem engedhetem meg magamnak, hogy megsemmisüljek. Az életbeli játékot is tovább kell játszani, és ehhez talán nagyobb erő szükséges, mint a színpadi játékhoz. Játék és valóság ölelkezése: ez az én színpadom. Nem szabad feladni. Tanulni, szeretni kell, és jól érezni magunkat azon a helyen, ahol deszkák vannak a talpunk alatt.
