Gergely József fotója
„A negyvenedik kilométernél rontottam el, de mi mást tehettem? Ott loholt nyomomban a svéd, nyakamra zihálta leheletét, hátamra fröccsent a nyála. Menekültem, mert rettegtem, hogy hosszú lábaival egyszer csak elsuhan mellettem, nyomát sem találom, és akkor már csak a dühöm marad meg. Kiszívja minden erőmet az aszfalt, talán még a vér is megáll ereimben. Ezért hát futnom kellett, mert ez az utolsó versenyem, amikor akár nyerhetek is, igen én, aki soha egyetlen maraton után nem álltam még dobogóra. De nem is állhatok, ha ott, a negyvenedig kilométernél, az utolsó frissítőállomásnál vállalom a tülekedést azért a pohár vízért. Pedig csak egy másodperc lett volna, talán kettő vagy három. És egyetlen kortytól biztos újra erőre kapok, és most is lenne nyál a számban. De már szám sincs, csak egy bőrdarab, arra is cserepet húzott-repesztett a nap, amibe milliárd fűtő hányja a szenet, talán már fel is forrt, és vele felforrt az egész Föld” – dörömböltek agyában a gondolatok.
Nem is gondolatok voltak azok, sokkal inkább egymásra zuhanó képek gyerekkorából, amikor a Tiszában fürdött. A Tiszában, amin nagyapja idején még hajók úsztak, nem mocskos-olajos rongyok, csordába tömörült műanyag palackok. A Tiszában, amiből valaha lovát itatta az alföldi pusztában elkóborolt csikós, aki maga is merített kalapjával a vízből, és vére pezsdült minden korty után. Majd úgy halt ki a világból, hogy soha nem hallott olyan szavakat, mint vízszennyezés, víztisztító berendezés. A Tisza nekünk az élet, hallotta szomszédjuk, egy uszályról kivénült matróz bortól, cigarettától reszelős hangját, majd kopaszra nyír gyerekfejével félpercenként bukott alá a szőke habokba.
De miközben már az ájulás kerülgette, előbújt egy emlék régen volt iskolai kirándulásról, amikor a tanára tenyérrel merített hegyi patakból, „ilyet még soha nem ittál” szavakkal kínálta a világ legtisztább vizét. Kék volt felette az ég, viháncoló lányok nevetése táncolta körbe, ő meg csak itta a patak jéghideg vizét, még ujjairól is lenyalta a csöppeket.
– Már csak egy kilométer! – üvöltötte valaki a tömegből, de ő, a futó, aki meg akarta nyerni a versenyt, nem hallotta, mert kiszáradt a dobhártyája, könnyezni sem tudott, mint ahogy sírni sem. Testéből már eltűnt a víz, és csak konok düh maradt. Haragudott a svédre, az asztalon hagyott, friss vízzel telt műanyag pohárra. Haragudott lábai mohóságára, mert azok nem vízhez vezették, hanem a győzelem vágyától megrészegülve nyelték a métereket. Gyűlölte az agyát, mert cinkos cimborasággal vezényelte ezeket a lábakat, átkozta az álmait, amik annyira szomjasak voltak a győzelemre, élete első igazi nagy győzelmére, mint ő most a vízre. Egyetlen korty vízre, ami nem is víz, hanem az élet lehetne, csók a szájnak, és balzsamként csorogna le a torkán, felpumpálná az ereit. De víz már nincs, csak egymást követő léptek, egymásba folyt arcok az út szélén, és ujjongó tömeg, aki a győztest élteti.
És ő, a futó, akinek nyakába lihegett a svéd, és aki soha nem nyert korábban versenyt, észre sem vette, hogy elsőként szakította át a célszalagot. Kezét nem emelte az ég felé, ami a győztesek kiváltsága, csak futott tovább, dehogy érdekelte aranymedál csillogása. Kiszaladt a városból, amiről már nem is tudta, hogy város, elfutott a hegyekig, amikről nem is sejtette, hogy hegyek. Sziklákon loholva kapott görcsöt minden izom a lábában, de megtalálta a patakot, ahol egykori tanára várta megöregedve, ráncos mosollyal. Valaha krétát markoló csontos ujjai a patak vízébe fúródtak, tenyerei kis tálat formáztak, és a tálban löttyenő patak vizén ugrándozott ezernyi napsugár. Fonnyadt karok emelték a vizet a szájához.
És a futó, akinek hosszú lábú svéd lihegett a nyomában, de mégis megnyerte élete legfontosabb versenyét, a futó, akit ezrek akartak ünnepelni, de sehol nem találták, hatalmas kortyokban nyelte a patak vizét. Még akkor is, amikor már éjfélt ünneplő csillagok fénye bukdácsolt a patak vizében.
