Hector Berlioz francia zeneszerző a zenetörténet olyan jelentős komponistája, aki nem csodagyerekként indult a zenei pályán. 1803. december 11-én született La Cote Saint Andréban. Apja orvos volt, fiát is orvosi pályára szánta. A fiatal Berlioz egy hangszeren sem tudott jól játszani, kicsit gitározott, kicsit fuvolázott, de kezdettől fogva zeneszerző akart lenni.
Már megkezdte orvosi tanulmányait, de saját elbeszélése szerint az első bonctan órán kiugrott a boncterem ablakán, és futott hazáig! Még egy rövid ideig próbálkozott az orvostudománnyal, de több időt töltött az operában, mint a kórházban. Végül apja beleegyezett, hogy zenei pályára lépjen. A párizsi zeneakadémián tanult. Esténként az operába járt, elbeszélgetett a zenészekkel, ismerkedett a hangszerekkel.
Különös figura volt, magas homloka, görbe orra, csőrszerű szája és sűrű hajzata sasmadárra emlékeztetett. Sok karikatúra jelent meg róla. Nehéz természete volt, sokszor felhívta magára a figyelmet. Egy operaelőadáson ingerülten felugrott székéről, és a zenekar felé fordulva kiabálni kezdett: „Barbárok! Ide nem két fuvola kell, hanem pikoló! Halljátok! Két pikoló! Ó, ti barbárok!”
Kortársait sokszor megdöbbentette. „Sem Istenben, sem Bachban nem hisz!” – mondták róla gúnyosan. Pedig Berlioz zseni volt. Igazi francia romantikus. Új dallamfűzést, új hangzást, új hangnemváltozást hozott a zenébe, létrehozta a modern zenekart. Sajátos elképzelése volt az „ideális zenekarról”, melynek sokkal nagyobbnak kellett lennie, mint addig volt, szerinte legalább 487 tagot kellett számlálnia, például kétszáz vonóst, harminc hárfát, tizenkét kürtöt – egyesek őrültnek titulálták.
Berlioz a XIX. század nagy újítója, a programzene nagymestere. Ő az elődök közül csak Beethovent tisztelte, egyik szimfóniáját megkönnyezte. Nagyon szerette azonban a régi írókat, rajongott Shakespeare, Dante, Vergilius műveiért. Órákon át idézett barátainak a Hamletből. „Ha valaki úgy jut el 45–50 éves korig, hogy nem ismeri Hamletet, az olyan, mintha egész életét szénbányában töltötte volna!” – mondta.
Érzékeny lelkületű ember volt, nagy, viharos szerelmi kalandjai voltak.
Gyermekkori szerelme Estelle, a szomszédkislány volt, aki hat évvel volt idősebb nála, ez a szerelem végigkísérte egész életét.
Az 1820-as években Harriet Smith ír színésznőbe lett szerelmes, de ő nem viszonozta szerelmét. Berlioz dühöngött, őrjöngött. Kimenekült a környékbeli mezőre, barátai, Liszt és Chopin utánaszaladtak, félvén, hogy végez magával. Amikor megtudta, hogy szerelme mással jár, az akkor készülő leghíresebb művében, a Fantasztikus szimfóniában Harrietet a boszorkányok közé helyezte. Ez a csodálatos mű ma is Berlioz egyik leggyakrabban előadott műve. A zeneszerző előre megírta miről szólnak a tételek: az első tétel álmodozó, melankolikus – itt megjelenik az „idee fixe”, egy ismétlődő vezérmotívum, melyet máskor is alkalmaz –, a második tétel báli táncot idéz, a harmadik pásztordal a magányról, a negyedik szörnyű víziókról szól, induló a vesztőhely felé. Az ötödik a boszorkányszombatot idézi.
1830-ban Berlioz elnyerte a rangos Római díjat egy történelmi témájú kantátájával. Amíg Rómában tartózkodott, megtudta, hogy akkori szerelme Marie Moke zongorista férjhez ment egy zongoragyároshoz. Erről a sokkról Berlioz így írt: „Magamon kívül voltam dühömben. Tudtam, mi a kötelességem. Azonnal továbbutazni Párizsba és megölni mindkét bűnös asszonyt – Marie-t és anyját –, és a férfit, majd magamat!” Szolgalányruhát szerzett, hogy majd annak álcázza magáz, vett két pisztolyt, és minden esetre, ha a pisztoly nem működne, ópiumot és sztrichnint! Közben Nizzába érkezett, és a kellemes, mediterrán hangulatú város elbűvölte, így lassan túltette magát a megrázkódtatáson.
1833-ban Harriet Smith feleségül ment hozzá, ám a házasság csalódást okozott. A volt színésznő hárpiának bizonyult, sőt, még iszákos is volt. Berlioz új szeretőt talált magának, Marie Recio énekesnő személyében. Harriet halála után feleségül vette szeretőjét.
Berlioz több szimfóniát – vagy ahogy ő nevezte –, szimfonikus drámát írt (Harold Itáliában, Rómeó és Júlia, Faust elkárhozása), írt egy rekviemet és egy Te Deum misét, három operát, legismertebb a Benvenuto Cellini, csodálatos a Nyári éjszakák című dalciklus.
Nagyon elszomorította, hogy Franciaországban nem volt sikere, nem értették, nem szerették, harcban állt a francia közönséggel, kollégáival, Angliában, Németországban, Oroszországban azonban ünnepelték. Nem kapott állást a Zeneakadémián, anyagi gondjai voltak. Paganini, aki tisztelte, egyszer 20 000 frankot ajándékozott neki. Jóban volt Liszttel – tegezték egymást –, római tartózkodása alatt jó barátok lettek Mendelssohnnal.
Berlioznak több, különleges vezénylő pálcája volt. Egyszer pálcát cseréltek Mendelssohnnal. Fannynak, Mendelssohn testvérének nem tetszett a csere, hisz Mendelssohn vezénylő pálcája könnyű, fehér bőrrel bevont halcsontból készült, míg Berliozé nehéz tölgyfából készült, furkósbotra hasonlított.
Berlioz nagyon jó dirigens volt – Wagner szerint azonban csak akkor, amikor a saját műveit vezényelte. Mindig attól félt, hogy ha más vezényli a műveit, akarattal rosszul vezényel.
A zeneszerzés mellett Berlioz nagyon jól írt, a Gazette musicale folyóirat főszerkesztője volt. Jó stílusú, szatirikus zenetörténeti írásai jelentek meg. Emlékirataiban néha valótlanságot irt. „Túl jó történet volt ahhoz, hogy lemondjak róla!” – mondta nevetve Berlioz.
Élete második felében végre vezényelhetett a Konzervatóriumban. A francia államtól Becsületrendet kapott.
Élete vége magányosan telt, meghalt mindkét felesége, fia, testvére. Megbetegedett, gyomorrákban szenvedett, fájdalmait ópiummal próbálta enyhíteni.
Ekkor felkereste Lyonban ifjúkori szerelmét, Estellát, aki akkor 67 éves özvegyasszony volt, feleségül szerette volna venni, ám a hölgy nemet mondott. De lelki társa lett Berlioznak, többször találkoztak, leveleztek. Erről a szerelemről 1984-ben Ádám Ottó tévéjátékot írt Ők tudják, mi a szerelem címmel, Sinkovits Imre és Tolnay Klári szerepeltek benne.
Berlioz 1869. március 8-án halt meg, a Montmartre temetőben helyezték örök nyugalomra. A gyászszertartáson Cherubini, Mozart és Berlioz által szerzett rekviemrészletek hangoztak el.
Angliában a Berlioz 150 elnevezésű programmal emlékeznek a nagy zeneszerzőre. Interneten keresztül szeretnék megismertetni Berliozt a fiatalokkal, leveleket, előadásokat tesznek közzé, új DVD-t adnak ki. A legnagyobb esemény Cardiffben lesz, a stadionban, ahol 10 000 gyerek fog énekelni Berlioz emlékére. Ugyanis 1851-ben Berlioz a londoni Szent Pál-katedrálisban egy rendhagyó jótékonysági rendezvényen vett részt, s ahogy leveleiben leírta, 6500 gyermek énekelt ott. Ezt az élményt Berlioz soha nem felejtette el, hatására a Te Deum misébe beiktatott egy gyermekkórust.
2019/2020-ban Európa-szerte Berlioz-művek kerülnek műsorra. A nagy zeneszerzőről egy kisbolygót is elneveztek, ez a „69288 Berlioz”.
