2024. április 26., péntek

Premier hazai közönség előtt

Bicskei Flóra Magyarkanizsán mutatta be monodrámáját

Az előadás utáni első szófoszlány, amit meghallottam a színésznőtől, az volt: ez egy extrém sport. Innen indítottuk a beszélgetésünket, ugyanis valahogy jó lett volna a kikerülni a hatás alól, amit maga a monodráma nyújtott, józanul visszacsöppenni a jelenbe, de nem volt egyszerű. A nagy feketeség után csak ültünk ott ketten a kiüresedett nézőtéren, Bicskei Flóra a színésznő, a nő, én meg alig tudtam nem azonosítani a szerepével. Nyilván így mérhető le, hogy egy előadás jó-e vagy sem, amikor már azt se tudjuk, ez csak szerep volt-e. Több karaktert jelenített meg, nőket, akik robotikus világból a bizonytalanságba, a fájdalomba, öngyilkosságba is belesodródtak, de mégis adott az előadás egy olyan érzést is, hogy hinni kell és túlélni.

Extrém sportnak nevezted a mai estét, miért?

– Nemcsak a mai estét, hanem az egész monodráma műfaját, azért, mert nekem személy szerint ez olyan, mint a tripla Lutzot megugrani egy korcsolyázónak. Van olyan színész, aki direkt kedveli a monodrámákat, én nem tartozom ebbe a típusba, viszont olyan erősen megfogalmazódott bennem ez a téma, amire épült ez a monodráma, hogy rávettem magam, hogy beugorjak a mély vízbe. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ez nagyon kétesélyes, mert tudtam magamról, hogy eléggé el tudok veszni egyedül a színpadon. Utoljára 2003-ban csináltam monodrámát, akkor is az Amerika-tematikához nyúltam. Egyrészt az amerikai kultúrtörténet, másrészt az amerikai médiatörténet is érdekel.

A saját határaidat feszegetted ezzel az előadással. Sikerült-e túlszárnyalni önmagadat, vagy egyáltalán cél volt-e ez?

– Nem volt ez a cél. Mostanában kizárólag filmes feladatokat kaptam, egy ideje már nem voltam színpadon. De persze volt egy olyan szándék is éppen emiatt, hogy ne felejtsem el, hogy színpadi színész vagyok.

Ezt megelőzően rég nem láthattunk színpadon. Mi van most Bicskei Flórával?

– Évek óta nem voltam színpadon, de nagyjátékfilmekben benne voltam, élem a szabadúszó színészek életét, sokat vagyok Budapesten, volt egy időszakom, amikor szándékoltan inkább írással foglalkoztam, de rá kellett jönnöm, az én utam a színház és a film. Elsősorban színész vagyok, de nem karrierépítő típus. Várom a jószerencsét és a filmszerepeket, és szerencsére van rá esély, hogy kapni fogok még.

Az előadásodban nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy színész vagy, azonosítottalak a szerepeddel.

– Ez is volt a cél. Mivel itt négy karaktert személyesítettem meg, de az alapkarakter lehetne a Peg Entwistle, aki leugrott a Hollywood, akkor még Hollywoodland – felirat H betűjéről. Amikor elindul valaki hatalmas vágyakkal és álmokkal, benne van a pakliban, hogy nem jön össze semmi. Akár az utcán vagy a Hollywood felirat tetején is találhatja magát, mert nem kap feladatot. Ez egy nagyon általános érvényű történet is lehetne.

Lehetne, de ott van a szenvedés, amit közben megélnek a megelevenedő karakterek, akik a sarokba kuporodva csendesen vagy üvöltve vinnyognak.

– Igen, mert senki nem garantálja azt nekünk, hogy nekiindulva egy sikeres életnek, jönnek majd a lehetőségek. Hollywoodban is annyi tehetség veszik el.

Elhangzott, hogy tükörbe nézni félünk, hogy az igazságot keressük, de a legnagyobb hibáinkat a legnehezebb beismernünk.

– A tükör egy szimbólum ebben az előadásban, de nem akartam különösebben szájba rágni semmilyen filozófiát, hisz úgy vélem, mindenki a saját igazságát keresi.

Neked mi az igazságod?

– Erre azért nem tudok válaszolni, mert még nem találtam meg, szerintem. De a mai világban nagyon kevés az az ember, aki száz százalékosan boldog, én viszont arra törekszem, hogy kis pillanatokban találjam meg a kis boldogságokat. Az előadásban a szegénységet ezerrel meg akartam mutatni, mert az egy megoldatlan probléma a világban, és szerintem minél több művészeti alkotás keresi a megoldását ennek a helyzetnek, annál többet tudunk tenni egymásért.

És a nőiesség megélése? A harisnyád se úgy állt, ahogy kellett volna…

– Van egy olyan, hogy szalonképes színészet, ahol minden picc-picc, ezt most el akartam kerülni szándékosan.

Hol lehet ezt az előadást még látni?

– Budapesten lesz legközelebb a Szimpla-kertben, utána meg kiderül, mi lesz még a sorsa, picit még ki kell futnia. Igen megterhelő műfaj ez, és ilyenkor jössz rá, hogy mindig csak magadra számíthatsz. Ha zuhansz, akkor egyedül zuhansz…

Ez az életben is így van, egyedül jöttünk és egyedül megyünk…

– Néma csend szokott lenni a nagyon nagy bajban, viszont abból ki tudod magad kaparni, ha hiszel. Ez az előadásban nagyon is jelen van. Rálátás a világra. Ez a figura tulajdonképpen egy szellem, és kívülről nézi a világot sok jelenetben. Hogy mi zajlik a nagyvárosban, hova züllik már az egész történet, és a végén rájön, hogy halott.

Meddig készítetted az előadást és milyen szövegeket használtál fel hozzá?

– Egy hónapig készítettem, és El Kazovszkij, Borbély Szilárd, Peter Handke szövegeit, illetve a saját drámámból egy rövid részt, aminek az volt a címe, hogy Körbezárva, és amiben szerepelt egy Tom Waits nevű hajléktalan, és az ő monológját szabtam át egy picit. Nagyon inspirált a Neondémon című film. Egy ártatlan lány megérkezik egy rettenetes világba, és Peg Entwistle, aki leugrott a Hollywood jel tetejéről, ő is egy ártatlan lány volt, aki megérkezett egy mocsadék világba, ami maga alá temette. Ezt is megpróbáltam érzékeltetni, és a robotikusságot, és azt, hogy ebben a világban bármi megtörténhet velünk.

Bicskei Flóra monodrámája El Kazovszkij szövegével végződött és markolt a szívekbe.

„Hogy néző vagy feledd el Felejtsd, hogy józan ész és értelem S a viharok útján indulj el hogy a létből egy kis marék igaz történetet megszerezz míg képessé tesz erre a képzelet Bocsánat, de a színház ilyen. A világon-mondják-nincsen ének, se mese, se rege, ha nincsen vége. Hisz kicsi a világ, a dolgok csak így férnek. Bár ez nem az én véleményem, mert nekem százszor fontosabb látnom, mint értenem téged. Őrizd a távot, ami a tiéd, Legyél a hattyúk közt kegyetlen Őrizd a távlatban a csended csak arra felelj: Hol repülsz most, merre?"