2024. április 26., péntek
Tollrajz

Látomások – Ábrándok és ábrázolások

Mit hozott a művész számára a régitől való elszakadás késztetése-kényszere?

Ahogyan az időszerű művészi technikák fejlődtek, a naturalista hajlamú ábrázolásmódokat, vagyis a réginek (durvábban idejétmúltnak is) mondható sematizmusokat felülírta a lágy és kemény dekoratív felületeket elágaztató, kötelezőnek mondott, de nem előírt receptúra: a már lezárult stilisztikai csapdákat megkerülő ábrázolási szándék és mód.

Az alkotók már jó ideje nemcsak kifelé, de befelé is figyelnek, sőt olykor öntörvényűen már csupáncsak befelé…

Hol a visszaemlékezések derűjét, hol az újonnan jövő értékeket törekszünk felmutatni, hol összemossuk az idősíkokat. Az alkotás rítusa ezáltal még érdekesebb. A tisztánlátás azonban az igazi nagy feladat mindenkor. Témaválasztásaink nem teljesen esetlegesek, a témavizsgáló módszereink sem tökéletesek… A művészetünk pedig oly sokfelé ágaz, hogy a Jóisten is alig ismeri ki magát benne: valahogy mára a teljes atomizálódás felé hajlunk. Talán mert újra elértük azt a civilizációs magaslati pontot, amely után már csak a lefelé kotródás, hengeredés, zuhanás és megsemmisülés élménye vár bennünket?

Jól tudjuk, hogy az érzelmeket sallangként kezelő és nélkülözni kívánó modernitás form(ul)ái önmagukban csupán alapok nélküli külsőségek. Eldurvult esztétikák, múló divatok, nyers megjelenítési formulák. A művészetben az ábrázolásnak a szerves világ felé irányult koncepciója az egészséges. Hiánya a huszadik századtól istenített absztrakció, amely, sokszor úgy tűnik: amorális! Ha még pontosítani akarunk a művészet árterére tévedt csípős, meglehetősen furának tűnő jelzésen: hitehagyott. Elsősorban azért, mert nem lehet tudni, hogy milyen (embert nélkülöző?) dimenzióban működik. A szervetlennek, élettelennek tűnő formarendszer, mondhatni, kiürült, vagyis üres váz. Nagy eredmény, ha legalább a kiüresedés nyomai pontosan kivehetők benne. De mert sok esetben a vé(le)tlen ördögi praktikája hozza létre az „embere válogatja” absztrakciót, ennek is örülnünk kell… Leginkább részeredménynek mondjuk azt a véletlenszerűséget, amely logikailag összefüggéstelen helyzetekből állít elő jelképi ábrákat vagy jelképiség-látszatokat, amelyek viszont nem konkretizálódnak: mind csupán valaminek a látszata marad… Emiatt csupán az önfeledt, ha nem öncélú esztétizáló játszadozásokhoz hasonlítható.

Bár gyakran meglepő esztétikai eredményekre, újszerű vizualitásokra tesz szert, a modernitásokat szorgalmazó, gyakran központi idea nélküli művek nem teljesen kikristályosodottak, gyakran csak esztétikus sallangok. Mégiscsak valamiféle, a véletlenszerűségekből megszületett, gyakran kiszámíthatatlan ábrák, ábrázolások, fejezetek, részletek a Teljesség falanszteréből?

A megalkotott kép általában védelem- vagy védettségérzetet nyújt a művész számára. Az élethez való nyílt ragaszkodás és a hűség érzetének képletes táptalaját adja. Önbizalmat, merész hitet hirdet és eredményez. Ám hogy mindig ép, emberi és egészséges maradhasson, a művésznek mindenkor a szellemhez, a lélekhez és az emberi érzelmekhez kellene kötődnie. De nem is pusztán a naturális ábrázolásokhoz, nem is csupán valamiféle absztrakcióhoz kell hűnek lennie. Az organikus művészet, ember és természet együtthatója, együttese életre hangolt meghittséget teremthet: igazi kapcsolatteremtést szorgalmaz, nem közönséges „emlékeztet valamire” leutánozó ábrázolás. Szellemi moralitást fejt(het) ki, azzal kötődéseket, összhangzattanokat, alkotói energiákat tükröz. Az őskor ábrázolást kitaláló sámánjai óta nyilvánvaló a művészi szándék, hogy értelmezzen, és ne pusztán másoljon, mert az önmagában értelmetlen. Az alkotás szerepvállalása, hogy összefüggő logikai rendszert alkosson, eredményezzen. Hogy ugyanezért cserébe a művész ne csupán az ötletszerű alkotási mód esetlenségeiben és a véletlenszerű megoldásaiban bízzon. Az ábrázolás bátorsága legyen: vehemens, megélt valóságszűrlet…

Az alkotó felfedezése a mindenkori nagy mű, melynek sűrített kifejezőerejében megéli a világ valóságtartalmát. Az igazi művésznek ugyanis nem öncélú a tevékenysége. S mert kommunikálni akar, és interaktív, gyakran bevallatlanul is visszajelzésekre, mondhatnánk, közösségre és közönségre is szüksége van. Ugyanakkor a közösségnek is szüksége van a művészet(é)re? Van egy örökös cél: az ábrázolt, gondolatalkotó élmények ágas-bogas elágazásai nyomán jobban megérteni a világot. Jobban megérteni a valóságot, létünk okát, fokát és működését. Megéléseit, élményeit és a túlélés korszakalkotó ingereit tolmácsolja. Ugyanakkor biztatásokra, ösztökélésre és visszajelzésekre van szüksége. Foucault-inga, mely a közönség segítségével, nyílegyenes eszmesugárzó kinyilatkozásokban valósíthatja meg önmagát.

Azért mondjuk el ezt, mert úgy tűnik, hogy a művészetben manapság az alkotási folyamat sokkalta fontosabb lett, mint maga a mű. Holott már ez sem biztos… Hogy a művész – micsoda kiválóság!