Peter Shaffernek van egy drámája, Equus a címe, jó néhány éve a Szabadkai Népszínház játszotta is. Ez a dráma egy fiatal fiúról szól, aki olyan szenvedéllyel viszonyul a lovakhoz, amit körülötte mindenki, még a szülei és orvosai is őrületnek tartanak, ezért pszichiáterhez kell járnia, hogy az kigyógyítsa a „betegségből”. Az orvos egy idő után rájön, hogy valójában velük van a baj, és nem a fiúval, hiszen ő az egyetlen, aki képes olyan szenvedélyre, amely mindenki más fölé emeli, képes olyan élmények magtapasztalására, amiről az összes többi ember még csak álmodni sem tud. A dráma megmutatja a pszichiáter belső konfliktusát, ahogy ráeszmél, hogy a társadalom kitaszítja, megbélyegzi, őrültnek címkézi azt az embert, akiben van valami valódi, ősi élet, ösztön, szenvedély, mert az emberek igazi, heves, mindent felforgató érzelmek nélkül élnek, és nem tudják elviselni, ha van közöttük valaki, aki nem ilyen. Az igazi tragédia az orvos számára az, hogy annak ellenére, hogy ezt megérti, a társadalom nyomására és a saját gyávasága miatt meg kell törnie ebben a fiúban a szenvedélyt, úgy kell vele bánnia, mintha tényleg őrült lenne, és meg kell „gyógyítania”. Mert nincs benne bátorság ahhoz, hogy az igazságot felvállalja, és küzdjön érte, és nincs benne bátorság szenvedélyesnek lenni, mivel az ilyen embert a társadalom megbélyegzi és kiveti magából.
A szenvedélyt – bármire is vonatkozzon – az átlagemberek általában deviánsnak, betegesnek, őrültnek értelmezik. Tanárként sokat bosszankodom és gyötrődöm emiatt. Egy iskolában nagyon sok ember van, és az emberek többsége a jól kitaposott utat szereti, igyekszik mindent a legkisebb energia- és időbefektetéssel megúszni. A tanárok többsége általában évek óta ugyanúgy, ugyanazt tanítja, nem talál már semmi örömet, kielégülést a munkájában, azt várja, hogy leteljen a munkaideje, hazamehessen, és elfeledhesse az iskolát, a gyerekeket. Többnyire azért minden kollektívában akad pár olyan tanár is, aki a munkáját szenvedéllyel végzi, aki újabb és újabb módszereket, témákat keres, aki figyeli és ismeri, komolyan veszi a diákjait, próbál az igényeik, képességeik szerint dolgozni velük. Azt jelenti ez a szenvedély, hogy amikor órát tart, szívvel, lélekkel jelen van, minden figyelmét a diákoknak szenteli, teljesen odaadja magát annak, hogy együtt legyen velük, és úgy dolgozzon velük, ahogy épp nekik akkor szükségük van rá. Amikor pedig nincs az iskolában, azon gondolkodik, hogy mi legyen a következő téma, hogyan dolgozza fel egy adott osztállyal, hiszen egy osztály élő közösség, a gyerekek különböző lelki- és idegállapotban vannak, különböző örömeik, bánataik vannak, a tanár ezt érzékeli, és igyekszik rezonálni rá. Ahhoz, hogy ez valóban működjön, rengeteg időt áldoz arra, hogy gondolkodjon, olvasson, kutasson, hogy minél inkább azt tudja adni a diákjainak, amire szükségük van. Így dolgozni viszont csak az tud, akit szenvedély hajt. És leginkább a kollégák pont úgy viszonyulnak hozzá, mint a fiúhoz a fönt említett drámában. Megbélyegzik, igyekeznek kizárni.
Én mindig a szenvedélyt keresem tanárokban is, diákokban is. Nemrég kért tőlem tanácsot egy kezdő kolléga, megnéztem egy óráját, és utána arról beszéltem neki, hogy ne féljen a szenvedélyét – a tárgya iránt, amelyet tanít, a tanítás iránt, a diákok iránt – kimutatni, engedni a felszínre törni, mert az ad életet egy órának, ha a tanárból szenvedély árad. Ha ez nincs, az óra unalmas, szürke, érdektelen lesz, bármennyire is felkészül rá.
A szenvedélyt azonban nemcsak a tanároknál, hanem a diákoknál is büntetik. Általában azt tartják jó diáknak egy iskolában, aki szépen csendben van, figyel és ír órán. Az a diák viszont, aki szenvedélyes, biztos, hogy nem tud napi nyolcszor 45 percet csendben ülni és figyelni. Bármilyen jellegű szenvedély mutatkozik meg egy-egy diáknál, a legtöbbször a tanár „fegyelmezni” próbálja. Jellemzően osztályonként csak nagyon kevés ilyen diák van. Nekem az ad erőt a munkához, hogy vannak néhányan. A mindig csendben figyelő, nyugodt osztályokban leginkább szenvedek. Folyton arra buzdítom őket, hogy vitatkozzanak velem, mondják meg, hogy szerintük hogy van, legyen bennük élet, legyen energia, dinamika az órán. Az a megfigyelésem, hogy az ilyen gyerekeket az osztálytársaik sem igen szeretik. Mert megzavarja a békét, kihívja a tanár haragját, pedig legjobb csendben tűrni, elviselni, nincs olyan nagy jelentőségük a dolgoknak, végül is mindegy, hogy mi van, csak nyugalom legyen.
Az a szerencse, hogy a szenvedély a természetéből adódóan olyan heves és erőteljes, hogy ha időről időre sikerül is az álmatag tömegnek lefojtania, előbb-utóbb újra feltör, és némi lendületet ad az életnek.
