Nem tudom, hogy a polgárok közül pontosan mennyien követték mostanában országunk közéletét. Ha kevesen is voltak, Aleksandar Vulin védelmi miniszter gondoskodott róla, hogy a férfilakosság jelentős része most élénk figyelemmel kísérje a belpolitikai híreket. Történt ugyanis, hogy Aleksandar Vulin minden előzmény nélkül a közszolgálati televízió híradójában vendégeskedve bejelentette, hogy az ország elegendő pénzforrással rendelkezik ahhoz, hogy elkezdje a tartalékos katonák kiképzését, hozzátéve, hogy ő már önként jelentkezett a szolgálat teljesítésére.
„Nekünk, akik nem teljesítettük a sorkatonai szolgálatot, most lehetőségünk van ezt megtenni. Ha én szánhatok erre tizenöt napot az életemből, más miért ne tehetné ezt meg? Semmi nem indokolja, hogy ne szolgálják hazájukat, és ne harcoljanak hazájukért” – mondta kissé cinikus hangnemben a védelmi miniszter.
Bár nagy a kísértés, hogy olcsó poént szerezve leüssem a magas labdát, és feltegyem a kérdést, mennyire alkalmas az a személy védelmi miniszteri poszt betöltésére, aki még a sorkatonai szolgálatot sem teljesítette, ezzel együtt pedig mennyire hiteles, amikor a miniszter a sorkatonai szolgálat szükségességéről próbálja meggyőzni a polgárokat, inkább nem teszem. Az ügy nagyobb komolyságot kíván, ezért célszerűbb, ha azt vizsgáljuk meg, mire elegendő a tartalékos katonák képzésére előirányzott tizenöt nap, és milyen hatása lehet ennek az intézkedésnek a mindennapjainkra.
Ha azt feltételezzük, a védelmi minisztérium szándéka az, hogy hatékony tartalékos katonákat biztosítson az ország védelmére, akkor a résztvevőknek a két hét képzés során meg kellene ismerkedniük az alapvető katonai feladatokkal és vezényszavakkal, el kellene sajátítaniuk a fegyverek kezelését és karbantartását, a kézigránát használatát, valamint alapvető harci feladatok megoldására is időt kellene szakítani. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a haditechnikai eszközök, ahogy manapság a technikai eszközök általában, iszonyú gyorsasággal, szinte napról napra fejlődnek. Ennek okán a mai világban a katonai szolgálat már olyan összetett feladattá vált, és olyan speciális ismereteket kíván, hogy csak hivatásos katonák képesek elsajátítani. Nem véletlen, hogy a nyugati világ legerősebb és leghatékonyabb hadsereggel rendelkező államaiban hivatásos katonák látják el az ország védelmét és hajtják végre a külföldi küldetéseket. Elég, ha csak a világ legnagyobb hatalmát, az Amerikai Egyesült Államokat említjük, amely a kötelező sorkatonai szolgálatot a vietnami hadszíntérről való kivonulás után, 1973-ban eltörölte. Nagy-Britannia már 1963-ban megtette ugyanezt. 2001-ben még Franciaországban is leszerelt az utolsó sorkatona, abban az országban, ahol először rendeltek el általános hadkötelezettséget, még 1793-ban, a nagy forradalom idején. Ezekben az országokban az állampolgárok önként választják a katonáskodást mint hivatást, majd úgy sajátítják el a szolgálathoz szükséges ismereteket és készségeket, mint bármely más komoly szaktudást igénylő mesterségnél, végül pedig a gyakorlatban az évek hosszú során tesznek szert arra a tapasztalatra, amely a hivatásuk legjobbjai közé emeli őket. Ebből nem nehéz belátni, nemhogy a kéthetes képzés, de még az évekkel ezelőtt eltörölt kilenc hónapos sorkatonai szolgálat sem elégséges ahhoz, hogy jól felkészült katonákra tegyen szert az ország. A tartalékosok képzésére fordított pénzeszközöket ezért célszerűbb lenne a hivatásos katonák munkakörülményeinek javítására, fegyverzetüknek a korszerűsítésére fordítani, ha valóban az a cél, hogy a térség legütőképesebb hadserege jöjjön létre.
Ezekre az érvekre sokan legyintenek, mondván, bár nincs sok haszna a tartalékosok képzésének, azért csak vigyék el a fiatalokat katonának, hadd tanuljanak egy kis fegyelmet, majd a hadseregben megtapasztalják, mi az élet. Ennek kapcsán érdekes lenne írni arról, mennyire alkalmas vagy éppen nem alkalmas a hadsereg a fiatalok megnevelésére. Ez azonban most teljesen felesleges. A miniszter ugyanis nem a fiatalokat kívánja sorkatonai szolgálatra kötelezni, hanem a harminc év fölötti férfiakat, akiknek zöme aktív munkavállaló, többsége pedig családfenntartó is egyben. És itt az intézkedés legfőbb problémája. Vajon a munkaerőhiánnyal küzdő Szerbia megengedheti-e magának, hogy munkavállalóinak egy része két hétre kikerüljön a munkaerőpiacról? Például lakhelyemen, Szabadkán az utóbbi hetekben másról sem szólnak a hírek, mint a polgárok hétköznapjait megkeserítő problémákról, amelyeket a súlyos munkaerőhiány okoz. A város autóbuszjáratai több napig szombati menetrend szerint jártak, több járat pedig el sem indult a betegszabadságon lévő járművezetők magas száma miatt. A helyi utasszállító közvállalat nem tudta helyettesíteni a kimaradó járművezetőket, mert egyszerűen nincs elegendő munkaerő. Így a munkába igyekvő polgárok egy jelentős része bizony hiába várta a megszokott járatot. Miután a járművezetők visszatértek betegszabadságukról, csak lassan, több nap után állt helyre a régi, megszokott menetrend. Hasonló hírek érkeznek a postások háza tájáról is. Szintén munkaerőhiány miatt Szabadka peremterületein és a környező településeken csak ritkán járnak a postások. A polgárok többnapos késéssel kapják kézhez a számlákat, miközben a büntetőkamatok nem késlekednek. Persze ezek az esetek nem csupán szabadkai gondok. Mindenki tud saját lakhelyén hasonló estekről. Most pedig el lehet gondolni, mi fog történni akkor, ha ezekben a közvállalatokban néhány dolgozó kézhez kapja a kék borítékot, és két hétre ott kell hagynia munkahelyét. A levelek még lassabban érnek majd célba. Egy-két buszjárat indulására ismét hiába várunk majd a megállóban. De nemcsak a közvállalatoknak, hanem a mikrovállalkozások tulajdonosainak és a kis családi gazdaságok tagjainak is főhet a fejük, ahol csak két-három munkavállaló dolgozik. Itt elég, ha csak egyvalaki kap kék borítékot. Súlyos bevételkiesést szenvedhetnek el ezek a kisvállalkozások, annak okán, hogy két héten át csökkentett kapacitással kénytelenek majd működni, amíg egyik munkavállalójuk a képzésen vesz részt.
Magyarországon, ahol 2004-ben törölték el a sorkatonai szolgálatot, az oktatásban találták meg azt a közeget, ahol a lakosságot felruházhatják azzal a tudással, amelyet a honvédelem megkövetel. A magyarországi középiskolások Katonai alapismeretek néven választható érettségi tantárgyként tanulhatnak a hadseregről. A diákok a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem oktatói által kidolgozott tankönyvekből megismerkedhetnek többek között a Magyar Honvédség felépítésével és működésével, térkép- és tereptani alapismeretekkel, haditechnikai ismeretekkel, de elsajátítanak olyan hasznos gyakorlati tudnivalókat is, mint a terepen való tájékozódás vagy éppen a sérültek szakszerű ellátása. Így az iskolákból olyan állampolgárok kerülnek ki, akik számára nem ismeretlen a honvédelem, sőt a Honvédség utánpótlásra is szert tehet, ha néhány diák az órák hatására a katonai pályát választja. Mindezt úgy érik el, hogy nincs szükség kék borítékokra, és a munkaerőhiányt sem kell tetézni felesleges intézkedésekkel.
